HP fanficton; Piton a főszerepben...

Ezeket egy fanf. oldalon találtam; http://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=110533. És el el gondolkodok rajta hogy én miről írnék, ez a történet jó lett, de ez előtt egy jóval bénábbat olvastam. Azt hittem ezek a fanfiction-k sokkal hosszabbak és terjedelmesebbek de ez így ok.

"Szeretet a végsőkig írta: Alexis Byrd

A Tiltott Rengeteg szélén két fiatal állt egymás mellett, látszott rajtuk, hogy barátok. A vörös hajú lány nyakában arany-vörös sál volt, így messziről is látszott, hogy griffendéles. A vállig érő, fekete hajú, magas fiú ébenfekete talárt viselt, és meglepődötten, vagy –nem lehetett eldönteni- dühösen nézett barátjára.
- Lily… te jársz James Potterrel?
- Perselus… én el akartam mondani, de még nem sokan tudják.
- Te úgy gondolod, hogy engem, mint legjobb barátodat majd akkor avatsz be a dologba, ha esküvői meghívókat küldözgettek.
- Nem, Pers. Tudtam, hogy dühös leszel.
- Már hogyne lennék dühös?!
- Perselus… - kezdte Lily, de már nem tudta befejezni. Perselus megcsókolta. Mindketten akarták, de végül Lily vetett véget a pillanatnak.
- Perselus, ez meg mi volt?
- Szeretlek, Lily! Én végig szerettelek. Hát nem látod, hogy nem tudom elviselni, ha együtt látlak Potterrel? Mióta találkoztunk, azóta szeretlek. De nem számít. Te őt választottad. Helyettem. Egy nagyképű, pökhendi senkit a legjobb barátod helyett.
-Perselus, ha ismernéd James-t… Nem olyan, amilyennek te megismerted. Egyáltalán nem. És Sirius sem, meg Remus sem – Lily megfogta Perselus kezét.
- Nem… Lily… - Perselus sietős léptekkel indult el a kastély felé. A két kéz, melyek pár másodperce még olyan szorosan fogták egymást, mintha soha nem akarnának szétszakadni, most szétváltak.
Lily nagyon szomorú volt. Azt hitte, hogy Perselus mostantól nem tekinti barátjának. Nem szaladt utána, csak nézett, nézte a kastélyt, végignézte az ablakokat, hogy hol lehet, és zokogott. Úgy érezte, ott akar meghalni. Csak zokogott, és zokogott.
Már rég besötétedett, amikor egy sötét, magas alak közeledett felé. Lily félt, levegőt sem mert venni. Azt hitte, álmodik, vagy valaki egyszerűen csak lejött az égből, hogy eleget tegyen a kérésének: ölje meg őt. De amikor közelebb élt, meghökkentően Perselusos hangján megszólalt:
- Lily?
- P..Perselus?
A sötét alak bólintott. Egy takarót tett Lily vállára, és letörölte a szeméről a könnyeket.
- Aggódtam érted, Lily.
- Perselus… köszönöm – mondta végül, mikor már a tölgyfaajtó előtt álltak, amit a gondnok véletlenül éppen nem zárt be aznap este.
Pár percig csak egymás szemébe néztek, aztán ki-ki elindult saját klubhelyisége felé: Lily a Griffendélbe, Perselus a Mardekárba."

Egy másik, mondjuk biztos sokaknak nyálasak, de nekem tetszenek; 

"Akkor is, azóta is, együtt írta: Severus05

Akkor is, azóta is, együtt

13 évvel ezelőtt pontosan itt álltam, ő meg ott - mutatott Lily az előtte néhány méterre lévő fa irányába.
Szerettem Perselust, de nem tudtam mitévő legyek, hisz egészen biztos voltam benne, hogy az ő érzései velem szemben nem ilyesfélék. Így aztán csak álltunk ott, némán, s a csend kezdett egyre kínosabbá válni. Aztán egy hirtelen erő sugallatára összeszedtem összes griffendéles bátorságomat - mit sem törődve a szemem sarkában gyülekező könnyekkel-, Persnek vetettem magam. Ő csak állt ott, mint egy kőszobor, aki fel sem fogja, hogy mi történik vele, s én próbáltam figyelmen kívül hagyni a könnyeket, melyek akaratlanul is végigfolytak arcomon, de amint megéreztem a számomra oly fájón jellegzetes menta illatát, átadtam magam a teljes zokogásnak. Próbáltam egyenletesen lélegezni, és belélegezni a menta nyugtató illatát. Abban a percben nem számított semmi, sem az, hogy minden szava hazugság volt, semmi az égvilágon, de amint megéreztem kezének simogatását hátamon, légzésem rendszertelenné vált, és hagytam, hadd jöjjön ki belőlem minden keserűség, bánat.

Erőnek erejével kibontakoztam az ölelésből, hogy a szemébe nézhessek, de álmomban sem gondoltam volna, hogy amit látni fogok, attól földbe gyökerezik majd a lábam. Perselus obszidián szemei tele voltak mély megbánással, szomorúsággal, és… könnyekkel. Hirtelen túl sok érzelem tükröződött azokban a szemekben, s olyannyira elmerültünk egymás tekintetében, hogy szinte észre se vettem, ahogy a köztünk lévő távolság megszűnni látszott és Perselus puha ajka az enyém után kutatott lágyan, érzékien, és telis-tele szenvedéllyel. S közben éreztem, hogy újfent könny áztatja arcomat, de, hogy melyikünké, abban nem lehettem biztos. Lehetséges, hogy mindkettőnkből efféle reakciót válthatott ki a csók.
Eltelt egy perc és Perselus még mindig ott volt velem, s abba a töménytelen mámoros boldogságban nem akartam őt soha többé elengedni. De mi van, ha ő nem így akarja? Ha csak egy egyszeri kaland vagyok neki, vagy csak bűntudatból teszi? Egy hirtelen gondolat ötlött fel bennem, s át is adtam magam neki; nem érdekel, hogy miért, de piszkosul jól csinálja.
Már 3 perc telt el, és lassan zilálni és szédülni kezdtem. Ne, ne! Ne vedd el őt tőlem – rimánkodtam gondolatban. Jobb ötlet nem lévén, erőnek erejével megszakítottam a csókot, és próbáltam összeszedni magam. Amint kinyitottam a szemem, pislognom kellett kettőt, mert Perselus sziluettje kezdett elhomályosodni előttem, aztán pedig a fa –ami alatt álltunk- kezdett körtáncot járni, miközben hihetetlen rosszullét kapott el. Még éppen megpillantottam az aggodalmat tükröző fekete szemeket, mielőtt magába szippantott volna a jótékony sötétség.

Amíg eszméletlen voltam, hihetetlen béke és nyugalom szállt meg. A másik pillanatban pedig, mintha egy cérnát vágtak volna el egy ollóval, úgy zuhantam vissza a fájdalmas valóságba.

– Lily, bárcsak felébrednél már, bárcsak hallanád, amit mondok – mondta egy bánattal teli ismerős tónus, majd elhallgatott.

– Kérlek, bocsáss meg nekem! Minden kimondott sértésemért és azért, hogy sárvérűnek neveztelek – itt elcsuklott hangja, és a takaróra borulva zokogott, némán. – Én.. szeretlek, Lily. – Ez volt az a mondat, aminél kinyitottam szememet és tekintetem találkozott a sírástól és az alvás megtagadásától megduzzadt, kipirosodott szemekkel.

– Shh, nincs semmi baj Pers! –suttogtam rekedten, és kezemmel gyengéden letöröltem arcáról a könnycseppeket. – Én is szeretlek – mondtam érzelmekkel túlfűtött hangon, mire gyengéd karok óvatosan magukhoz vontak. – Hanyadika van ma? – kérdeztem váratlanul.

– Február 14 – mondta némi gondolkodás után. – Boldog Valentin-napot! – tette hozzá, és óvatosan megcsókolt. Akkor már biztosra tudtam, hogy az a csók őszinte volt.

– Boldog Valentin - napot! – leheltem bágyadtan két csók között."

Itt még egy részlet; itt Hermione és Piton párosról lehet olvasni, és tök fura hogy ezekből több van mint a Lily Pitonosból. Csak azt nem értem, ha ezekben általában Hermione még suliba jár, 6od, 7ed éves akkor épphogy nagykorú vagy épp még kiskorú. és Piton a férje, aki vagy 40. xd Na itt tévedtem, mert már a Voldemort háború után járunk 10 évvel és úgy a felesége H. És elvesztette az emlékezetét... és kurva jó kezd lenni ez a történet, lent csak egy részlet van belőle, a fenti linken megtalálható sok ilyen történet... :)

   

"Ne felejts írta: Midnights Prophet

Hermione eltűnik egy hétre, s mikor zilált külsővel visszatér, nincs emléke az utóbbi hét évről. Vajon Perselus képes lesz segíteni neki emlékezni? Mese szerelemről, veszteségről, ármányról és rejtélyről.

Ahogy azt az utóbbi időben megszokhattátok tőlem, ez is egy fordítás.

Az eredeti történetet itt találjátok: Vanityfair – Forget Me Not




Ne felejts

1. fejezet

Elment. Hét napig senki nem hallott Hermione Granger-Pitonról. Albus és Minerva aggodalmas arckifejezéssel járkáltak a kastélyban, s nem akarták elhinni, hogy megtörtént a legrosszabb. Baglyokat küldtek ki, amikben a nő felől érdeklődtek, megpróbálva találni valakit, aki látta őt, miután otthagyta Harryt és Ront a Három Seprűben. Hop-hálózaton felkeresték a barátait és a családját, folyton remélve, hogy a következő ember olyasvalaki lesz, aki beszélt vele. De senki sem hallott felőle.

Perselus is úgy hitte, hogy megtörtént a legrosszabb – nem az, hogy megsérült, vagy hogy bárki elrabolta, hanem hogy egyszerűen elhagyta. Sosem tudta, mi szállta meg a boszorkát, hogy egyáltalán hozzáment, de minden reggel meglepődött, mikor meglátta, hogy ott alszik mellette.

Egyesek természetesnek vették a hidegségét, amiért olyan korán felhagyott a kutatással; Potter azzal vádolta, nem szereti Hermionét eléggé, azért nem érdekli. Pedig valójában az ellenkezője volt igaz. Ha keresné, akkor meg is találhatná, s képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy egy másik férfi mellett látja viszont, vagy akár egyedül, mert úgy döntött, nem akar tovább együtt élni vele.

Úgyhogy inkább úgy tett, mintha mi sem történt volna, aggodalmának egyetlen látható jele az esténként elfogyasztott lángnyelv-whisky és brandy növekvő mennyisége volt. Épp az elsősök vizsgáit javította, mikor McGalagony hangját hallotta a kandallóból.

– Megtaláltuk, Perselus – mondta. – Most viszik a gyengélkedőre.

Perselus nem felelt, csak lehajította a pennáját és a papírjait, s kisietett a szobából. „Ha a gyengélkedőre viszik, akkor az azt jelenti, hogy megsérült” – gondolta, ahogy végigviharzott a folyosókon, miközben a diákok szétrebbentek előtte, hogy utat engedjenek neki.

A félelem felerősödött benne, ahogy elképzelte, mi történhetett Hermionéval, de hamarosan megkönnyebbülés váltotta fel. Szörnyű dolog volt tőle, hogy örült, amiért megsérült, hogy ez volt az ok, amiért hét napra eltűnt? Az egyetlen másik magyarázat az lett volna, amit kétségbeesetten próbált elkerülni.

Ahogy befordult az egyik sarkon, összefutott Hagriddal és Hermionéval, akik épp Madam Pomfreyhez tartottak.

– Hol voltál? – sziszegte Piton, ahogy megragadta a boszorkány karját.

– Én… én… – dadogta. Kábának tűnt, s a ruhái rendezetlenek és piszkosak voltak, mintha ugyanazt hordta volna napokon keresztül. Perselus nem várta meg, hogy válaszoljon, helyette magához húzta, és szoros ölelésbe vonta.

– A tó körül bóklászott, mikor rátaláltam, Piton professzor – magyarázta Hagrid. – Kissé zavartnak tűnt, úgyhogy a legjobbnak láttam, ha a gyengélkedőre viszem.

– Köszönöm, Hagrid, innentől átveszem. – Egyik karjával átkarolta Hermione derekát, majd felvezette a lépcsőn.

– Megsérültél? – kérdezte útközben.

– Nem – felelte habozva. – Kérem, professzor, azt hiszem, rendben leszek. Csak egy kis pihenésre van szükségem.

– Az nem árthat, ha Poppy megvizsgál. Ránézésre rád férne egy kis kalapkúra bájital és néhány nap alvás.

Nem kérdezte meg tőle újra, hogy hol volt. Nem volt úgy megsérülve, mint ahogy arra készült, de nem számított. Visszajött, és semmi értelme nem volt megkérdezni, hogy miért ment el. Ha szerencséje van, ágyba küldi egy csókkal és egy csésze teával, aztán reggelre minden rendben lesz. Perselus majd utálkozik a diákjaira és az egész világra, Hermione pedig majd mosolyog és közli vele, hogy az emberek nem értékelik.

Mikor megérkeztek a gyengélkedőre, Perselus hátrébb húzódott, s hagyta, hogy Madam Pomfrey dolgozzon. Pár pillanattal később Albus és Minerva rontott be a helyiségbe.

– Elmondta, hol volt? – kérdezte Minerva sietve.

– Nem – csattant fel. – És nem kérdeztem. Jobban aggaszt az egészsége, semmint elárasszam idegesítő kérdésekkel.

– Idegesítő kérdések? Perselus, Hermione hét napra eltűnt, és téged cseppet sem érdekel, hogy hol volt?

– Nem érdekel, a lényeg, hogy visszajött – morogta. Remélte, hogy Poppy igyekszik, s visszatérhetnek a lakrészükbe. Minerva az idegeire ment, és utálta a steril fertőtlenítő szagot, amit minden kórház és gyengélkedő árasztott magából.

Hirtelen hangos zokogás tört fel a szobában, s hallatszott, hogy az őt takaró függöny túloldalán Hermione egyre dühösebb és idegesebb lett. Perselus előre lépett, hogy odamenjen hozzá, hogy megvigasztalja, de Pomfrey megkerülte az elválasztót, s visszatolta.

– Azt hiszem, beszélnie kellene vele, igazgató úr – tanácsolta a javasasszony. Albus belépett a függöny mögé, s Perselus hallotta, ahogy Hermione kezd lenyugodni.

– Látni akarom – követelte Perselus.

– Ez most nem túl jó ötlet.

– Mi történt? – kérdezte Minerva.

– Úgy tűnik, Mrs. Pitonnak emlékezetkiesése van – mondta nekik Poppy aggódó tekintettel.

– Mire emlékszik? – érdeklődött Minerva.

– Nem sokra a hatodikos kora után. Olyan, mintha valaki megpróbált volna Exmemoriamot szórni rá, de elrontotta volna.

– Professzornak szólított, ahogy idefelé tartottunk – szólalt meg Perselus csalódott érzéssel a gyomrában.

– Meglehetősen zaklatott lett, mikor megpróbáltam neki elmagyarázni a helyzetet – világosította fel Poppy.

„Akkor ez volt, ami miatt sírt” – jött rá Perselus. Közölték vele, hogy Piton professzor felesége. Nem tudta, hogy ragadjon pálcát és átkozzon meg mindenkit, akit csak lát, vagy inkább menjen egyenesen a szobájába, és vesse bele magát egy üveg brandybe.

– Tudsz tenni valamit? – kérdezte Minerva. Perselus hirtelen hálás volt a jelenlétéért, holott korábban idegesítette. Minervának legalább volt annyi lélekjelenléte, hogy értelmes kérdéseket tegyen fel. Talán még volt remény.

– Nem igazán."

Hát ha én írnék magamat írnám bele a történetbe valami jó névvel és én lennék Piton csaja xd Vagy a Harry szüleit éltetném vagy ilyenek.