Van mikor, mint most
Leállítanám az összes órát,
Visszahúznám a "napot" az égre...
Van mikor eltűnnék
S soha nem jönnék többé
a felszínre...
Van mikor, van mikor ...
Bár ne kéne felkelni!
Bár el lehetne rejtőzni!
Ha határtalan s korlátlan az időm
S tétlenségem ezereit századok osztják be csak
Miért kellenek azok a századok?
Jó lenne eltűnni a térben
Beleveszni az örök csöndbe
Ha minden áll, akkor...
De mégis telik, s mozog...
Elbújnék egy történetbe
Belevesznék annak végtelenjébe
A várt várva várt percbe
A hitbe hogy örökké tart
S soha nem lesz vége...
De vége lett vagyis nem, nem
Csak akadályba ütközött,
Megszokássá amortizálódott...
De csillog ragyog....
Csak az első kötetet olvasom,
Mert azt tudod...
Eltűnnék
Leállítanám az órákat
Az embereket messze űzném magamtól
Bár erre nincs sok szükségem...
Elvesznék a gondolatban
Kilépnék a testemből
Kilépnék ebből a bolond világból...
Eltűnnék
Nem akarom a zűrzavaros körforgást!
Nem akarom a kényszert!
A veszteséget, csalódást!
Örök álmot, vágyat!
Örök álmot, elmúlást!
2012.01.16. Rabe
2013. január 16., szerda
2013. január 11., péntek
Szeretet, szerelem ...
Mindig a szerelem és annak az elmúlása, elvesztése, a szeretetté alakulása témakör foglalkoztatott, és eléggé fájt a veszteség, lehet ezért is menekülök az örök vágy, a beteljesületlen vágy gondolatába. Találtam egy érdekes oldalt és egy cikket a szerelem, szeretetről :S lehet én vagyok ostoba, de nekem akkor is veszteség, amiről szó van, de már van egy kis tapasztalatom szóval valahol értem, hogy kell az a szabad tér, de sokszor azt látom ezek a terek minél inkább széthúzódnak.... és felbomlanak, szétszakadnak... Akkor meg mi értelme? Ami előtt nem volt beteljesült szerelmem, mindig arra vágytam betegesen, mikor volt elvoltam, mondhatni boldog is voltam, pedig tudom hogy volt egy egység, egy álmom féle szituáció ami nem volt illuzionikus de afféle volt, aztán a hétköznapok és a gondok szétszedtek minket, de ez a baráti szeretet vagy tisztelet megmaradt. Most az agyam azt mondja újra vágyom a szerelmet, és nem ő volt az igazi. De akkor most mi van? Egy másik cikk önmagunk szeretetével, meg nem is tudom már mivel foglalkozik... ebből lenne mit tanulnom... Néha ha találok Biblia idézeteket vagy ilyesmi szövegeket, ami a mai világ nyelvére van fordítva jó olvasni mert megnyugtat, de van hogy nem tetszenek a szabályok és nem vagyok hívő. Miért olyan nehéz elfogadni, ha van amit igazán szeretni akarsz,s előre tudod hogy elveszíted idővel? Nekem ez sosem ment, pedig az életben nem fáj annyira, mint az elmémben. Pedig valahol ezt a beteg gondolatot örökre őrzöm nem?
" Szerelem és szeretet
" Szerelem és szeretet
A szerelem a szexualitáshoz és az erotikához erősen kapcsolódó érzelem. Szerelmesek csak akkor leszünk valakibe, ha tudatosan vagy tudat alatt kívánjuk a vele való nemi érintkezést.
A másrészt, a szerelem érzése kivétel nélkül minden esetben átmeneti érzés. Mindegy, hogy az ember kibe szerelmes, ha a kapcsolat elég hosszú ideig tart, előbb-utóbb csökken az érzés. Ez nem jelenti azt, hogy megszűnik a szeretet érzése, de azt igen, hogy a szerelem eksztázisa mindig elmúlik, a mézeshetek mindig véget érnek.
A szerelembe esés és az érzet elmúlásának jelenségét úgy érthetjük meg, ha megvizsgáljuk azt, amit a pszichiáterek az én határainak neveznek.
A csecsemő egynek érzékeli saját magát és az anyját, nincs számára különbség az én és a te között. Nincsenek határok, és nincsen elválasztás. Nincsen identitás.
Később a gyerek én-je lassan elválik a világtól. Éhes, és nem mindig kap enni azonnal. Vagy játszanak, de az anyjának nincs kedve játszani. Felfogja, hogy a vágyai nem feltétlenül azonosak anyja vágyaival. Ekkor érzi meg először az én fogalmát.
Megtanulja, hogy amikor a karja mozog, az ágy nem mozog vele, stb. - azaz szétválasztja magát és a világot. Az első életév végére tisztában van vele, hogy van saját keze-lába, neve, véleménye, érzelmei, gyomorfájása. Megtanulja saját méreteit és fizikai határait. E határok elmebeli ismeretét nevezzük az én határainak.
Az énhatárok kialakulásának folyamata belenyúlik a serdülő- és a felnőttkorba, bár a később kialakított határok inkább szellemi, semmint testi természetűek. Így a gyerek hatalmának határait két-három éves korában fogja föl. A kétéves gyerek önkényúrként próbál viselkedni (dackorszak). Hároméves korára pedig már kezelhetővé válik, elfogadta viszonylagos erőtlenségének valóságát. Bár a hároméves gyerek elfogadja hatalmának korlátait, olykor még évekig elmerülhet saját álomvilágában, ahol még mindig lehetséges, hogy ő mindenható. A lélek eme vetületét jól példázza a Superman alakja.
A kamaszkor közepére az ember már hellyel-közzel tisztában van vele, hogy egyén, testi és szellemi korlátok között létező, viszonylag erőtlen és törékeny organizmus, amely csak hasonló organizmusokkal együtt, csak a társadalomban életképes. A társadalmon belül egyéniségük elhatárolja őket, ha túlságosan nem is különbözteti meg.
Az emberek szeretnének kitörni egyéniségük fala mögül, s feloldódni egy olyan állapotban, amelyben eggyé lehetnek a külső világgal. Aki szerelmes lesz, az átmenetileg sikerre viszi ezt. A szerelemben az egyéniség falai leomlanak, és az egyéniség összeolvad egy másik ember egyéniségével. A szerelemben az ember nem terjeszti ki énje határait, ellenkezőleg, a határok átmenetileg összeomlanak.
Az én fölszabadulása, a szeretett emberrel való egyesülés adja a szerelem eksztázisát.
Az egybeolvadással egyidejűleg ismét átérezzük a mindenhatóság érzését. Hirtelen minden lehetségesnek látszik. A szeretett személlyel egyesülvén úgy érezzük, nincsen leküzdhetetlen akadály. A jövő könnyű lesz.
A valóság azonban betör a szerelembe.
A hétköznapokban megint kirajzolódik a két egyéniség - az egyik ezt akarja, a másik azt, stb.
Szívük mélyén mindketten keserűen felismerik, hogy nem egyek azzal, akit szeretnek, hogy a másiknak továbbra is megvannak a saját vágyai, kívánságai stb. amelyek különböznek az övéitől. Az én határai lassan ismét megjelennek, végül a két én ismét elválik egymástól, és a két ember szerelme véget ér. Ekkor kapcsolatuk vagy véget ér, vagy megkezdődik a valódi szeretet kapcsolatának kiépítése.
Amikor a szerelem véget ér, az ember rendszerint meglehetősen kiábrándultnak érzi magát, de nem érzi kiterjedtebbnek.
A valódi szeretet, mivel az „én” határainak kiterjesztése, fejleszti a lelket, a szerelem nem.
A szerelemnek nincs sok köze a tudatos lelki fejlődéshez. Valakibe beleszeretni akaratunktól független cselekvés, nem tudatos elhatározás kérdése.
Ha a szerelemben van célunk, az nem más, mint a magányérzet feloldása (és talán ennek biztosítása a házasság intézményével). Tény, hogy a szerelem állapotában az ember úgy érzi, eljutott azokba a lelki magasságokba, ahonnan lehetetlen és fölösleges is továbblépni; nem érzi szükségét a fejlődésnek, jól érzi magát ott, ahol van. A lélek békét élvez. Szerelmünk tárgyának esetében sem látjuk szükségesnek a lelki fejlődést, mindenben tökéletesnek tetszik. Minden hiba jelentéktelen apróság, mely csak tökélyét fokozza.
A valódi szeretet is módosítja az én határait, de úgy, hogy kiterjeszti azokat. Amikor az én határait a szeretet révén kiterjesztjük, mintegy a szeretett lény felé nyúlunk, mert lelki fejlődését szívünkön viseljük. Ehhez előbb meg kell szeretnünk őt, azaz vonzalmat kell éreznünk iránta, egy saját énünk határán kívül eső egyéniség iránt.
Ha valaki imádja a kertjét, rengeteget tanul belőle a természetről stb. sokkminden mást elhanyagol miatta. A kert ismerete s amit számára jelent, személyiségének részévé vált. Magába fogadta a kertet, s ezzel kiterjesztette énje határait.
A megszeretett személyeken keresztül fokozatosan így terjesztjük ki énünket az évek során, a külső világ részleteinek befogadásával. Így minél többet fogadunk be a külső világból, minél többet szeretünk, annál elmosódottabbá válik a határ az én és a külvilág között: azonosulunk a világgal. A folyamat révén pedig megtapasztalhatjuk azt az eksztázist, amely egyébként a szerelem következtében átmenetileg leomlott én-határok velejárója. A különbség csak annyi, hogy amíg a szerelemben a határok feloldása átmeneti és illuzórikus, s egyetlen személyre vonatkozik, addig az utóbbi esetben állandó és valós. Az eksztázis talán kevésbé drámai, mint a szerelem esetében, de sokkal tartósabb és kielégítőbb. A szerelem megjelenésekor fellépő csúcs-élmény és az Abraham Maslow által fennsík-élménynek nevezett érzés eltéréséről van itt szó. A fennsík-élmény nem pillanatnyi élmény: örökre megmarad.
A miszticizmus szerint a valóság egy. A misztikusok azt tartják, hogy téves a valóságnak az a felfogása, mely szerint a világban fellelhető jelenségek, csillagok, bolygók, fák, madarak, házak és jómagunk egymástól elhatárolt jelenségek. A hinduk és a buddhisták ezt a téves felfogást a maya névvel illetik. Azt tartják, hogy az én határainak feladása révén tapasztalható a valóság egysége, s nem tapasztalható az egység mindaddig, amíg az ember saját magát elhatárolt egységnek tekinti. A buddhisták ezért gyakran állítják, hogy a csecsemő - én-határainak kifejlődése előtt - helyesen látja a világot, míg a felnőtt már nem.
Azonban csak az adható föl, ami már megvan. Lehetséges, hogy az én határaival még nem rendelkező csecsemő közelebb van a valósághoz, mint szülei, de nélkülük életképtelen, bölcsességét pedig nem tudja közölni. Az én határainak feladásához csak a felnőttkoron áthaladva juthat el az ember. Az én határainak előbb meg kell keményedniük, hogy aztán ismét lágyabbá lehessenek. Az énnek előbb ki kell alakulnia, mielőtt felülkerekedhetne rajta az ember. Az utat nem lehet levágni. Az én-t meg kell találni, hogy el lehessen veszíteni.
Erre utalt Jézus is:
„Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Máté 18,3)
Összefoglalásképpen tehát megállapítható, hogy az én határaink átmeneti feloldódása a szerelemben egyfelől olyan kapcsolatokat teremthet, amelyekben később lehetőség nyílik az igazi szeretet gyakorlására, másfelől pedig kóstolót adhat abból a maradandó misztikus eksztázisból, amelyet a valódi szeretet egy életen át történő gyakorlása eredményezhet."
A másrészt, a szerelem érzése kivétel nélkül minden esetben átmeneti érzés. Mindegy, hogy az ember kibe szerelmes, ha a kapcsolat elég hosszú ideig tart, előbb-utóbb csökken az érzés. Ez nem jelenti azt, hogy megszűnik a szeretet érzése, de azt igen, hogy a szerelem eksztázisa mindig elmúlik, a mézeshetek mindig véget érnek.
A szerelembe esés és az érzet elmúlásának jelenségét úgy érthetjük meg, ha megvizsgáljuk azt, amit a pszichiáterek az én határainak neveznek.
A csecsemő egynek érzékeli saját magát és az anyját, nincs számára különbség az én és a te között. Nincsenek határok, és nincsen elválasztás. Nincsen identitás.
Később a gyerek én-je lassan elválik a világtól. Éhes, és nem mindig kap enni azonnal. Vagy játszanak, de az anyjának nincs kedve játszani. Felfogja, hogy a vágyai nem feltétlenül azonosak anyja vágyaival. Ekkor érzi meg először az én fogalmát.
Megtanulja, hogy amikor a karja mozog, az ágy nem mozog vele, stb. - azaz szétválasztja magát és a világot. Az első életév végére tisztában van vele, hogy van saját keze-lába, neve, véleménye, érzelmei, gyomorfájása. Megtanulja saját méreteit és fizikai határait. E határok elmebeli ismeretét nevezzük az én határainak.
Az énhatárok kialakulásának folyamata belenyúlik a serdülő- és a felnőttkorba, bár a később kialakított határok inkább szellemi, semmint testi természetűek. Így a gyerek hatalmának határait két-három éves korában fogja föl. A kétéves gyerek önkényúrként próbál viselkedni (dackorszak). Hároméves korára pedig már kezelhetővé válik, elfogadta viszonylagos erőtlenségének valóságát. Bár a hároméves gyerek elfogadja hatalmának korlátait, olykor még évekig elmerülhet saját álomvilágában, ahol még mindig lehetséges, hogy ő mindenható. A lélek eme vetületét jól példázza a Superman alakja.
A kamaszkor közepére az ember már hellyel-közzel tisztában van vele, hogy egyén, testi és szellemi korlátok között létező, viszonylag erőtlen és törékeny organizmus, amely csak hasonló organizmusokkal együtt, csak a társadalomban életképes. A társadalmon belül egyéniségük elhatárolja őket, ha túlságosan nem is különbözteti meg.
Az emberek szeretnének kitörni egyéniségük fala mögül, s feloldódni egy olyan állapotban, amelyben eggyé lehetnek a külső világgal. Aki szerelmes lesz, az átmenetileg sikerre viszi ezt. A szerelemben az egyéniség falai leomlanak, és az egyéniség összeolvad egy másik ember egyéniségével. A szerelemben az ember nem terjeszti ki énje határait, ellenkezőleg, a határok átmenetileg összeomlanak.
Az én fölszabadulása, a szeretett emberrel való egyesülés adja a szerelem eksztázisát.
Az egybeolvadással egyidejűleg ismét átérezzük a mindenhatóság érzését. Hirtelen minden lehetségesnek látszik. A szeretett személlyel egyesülvén úgy érezzük, nincsen leküzdhetetlen akadály. A jövő könnyű lesz.
A valóság azonban betör a szerelembe.
A hétköznapokban megint kirajzolódik a két egyéniség - az egyik ezt akarja, a másik azt, stb.
Szívük mélyén mindketten keserűen felismerik, hogy nem egyek azzal, akit szeretnek, hogy a másiknak továbbra is megvannak a saját vágyai, kívánságai stb. amelyek különböznek az övéitől. Az én határai lassan ismét megjelennek, végül a két én ismét elválik egymástól, és a két ember szerelme véget ér. Ekkor kapcsolatuk vagy véget ér, vagy megkezdődik a valódi szeretet kapcsolatának kiépítése.
Amikor a szerelem véget ér, az ember rendszerint meglehetősen kiábrándultnak érzi magát, de nem érzi kiterjedtebbnek.
A valódi szeretet, mivel az „én” határainak kiterjesztése, fejleszti a lelket, a szerelem nem.
A szerelemnek nincs sok köze a tudatos lelki fejlődéshez. Valakibe beleszeretni akaratunktól független cselekvés, nem tudatos elhatározás kérdése.
Ha a szerelemben van célunk, az nem más, mint a magányérzet feloldása (és talán ennek biztosítása a házasság intézményével). Tény, hogy a szerelem állapotában az ember úgy érzi, eljutott azokba a lelki magasságokba, ahonnan lehetetlen és fölösleges is továbblépni; nem érzi szükségét a fejlődésnek, jól érzi magát ott, ahol van. A lélek békét élvez. Szerelmünk tárgyának esetében sem látjuk szükségesnek a lelki fejlődést, mindenben tökéletesnek tetszik. Minden hiba jelentéktelen apróság, mely csak tökélyét fokozza.
A valódi szeretet is módosítja az én határait, de úgy, hogy kiterjeszti azokat. Amikor az én határait a szeretet révén kiterjesztjük, mintegy a szeretett lény felé nyúlunk, mert lelki fejlődését szívünkön viseljük. Ehhez előbb meg kell szeretnünk őt, azaz vonzalmat kell éreznünk iránta, egy saját énünk határán kívül eső egyéniség iránt.
Ha valaki imádja a kertjét, rengeteget tanul belőle a természetről stb. sokkminden mást elhanyagol miatta. A kert ismerete s amit számára jelent, személyiségének részévé vált. Magába fogadta a kertet, s ezzel kiterjesztette énje határait.
A megszeretett személyeken keresztül fokozatosan így terjesztjük ki énünket az évek során, a külső világ részleteinek befogadásával. Így minél többet fogadunk be a külső világból, minél többet szeretünk, annál elmosódottabbá válik a határ az én és a külvilág között: azonosulunk a világgal. A folyamat révén pedig megtapasztalhatjuk azt az eksztázist, amely egyébként a szerelem következtében átmenetileg leomlott én-határok velejárója. A különbség csak annyi, hogy amíg a szerelemben a határok feloldása átmeneti és illuzórikus, s egyetlen személyre vonatkozik, addig az utóbbi esetben állandó és valós. Az eksztázis talán kevésbé drámai, mint a szerelem esetében, de sokkal tartósabb és kielégítőbb. A szerelem megjelenésekor fellépő csúcs-élmény és az Abraham Maslow által fennsík-élménynek nevezett érzés eltéréséről van itt szó. A fennsík-élmény nem pillanatnyi élmény: örökre megmarad.
A miszticizmus szerint a valóság egy. A misztikusok azt tartják, hogy téves a valóságnak az a felfogása, mely szerint a világban fellelhető jelenségek, csillagok, bolygók, fák, madarak, házak és jómagunk egymástól elhatárolt jelenségek. A hinduk és a buddhisták ezt a téves felfogást a maya névvel illetik. Azt tartják, hogy az én határainak feladása révén tapasztalható a valóság egysége, s nem tapasztalható az egység mindaddig, amíg az ember saját magát elhatárolt egységnek tekinti. A buddhisták ezért gyakran állítják, hogy a csecsemő - én-határainak kifejlődése előtt - helyesen látja a világot, míg a felnőtt már nem.
Azonban csak az adható föl, ami már megvan. Lehetséges, hogy az én határaival még nem rendelkező csecsemő közelebb van a valósághoz, mint szülei, de nélkülük életképtelen, bölcsességét pedig nem tudja közölni. Az én határainak feladásához csak a felnőttkoron áthaladva juthat el az ember. Az én határainak előbb meg kell keményedniük, hogy aztán ismét lágyabbá lehessenek. Az énnek előbb ki kell alakulnia, mielőtt felülkerekedhetne rajta az ember. Az utat nem lehet levágni. Az én-t meg kell találni, hogy el lehessen veszíteni.
Erre utalt Jézus is:
„Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Máté 18,3)
Összefoglalásképpen tehát megállapítható, hogy az én határaink átmeneti feloldódása a szerelemben egyfelől olyan kapcsolatokat teremthet, amelyekben később lehetőség nyílik az igazi szeretet gyakorlására, másfelől pedig kóstolót adhat abból a maradandó misztikus eksztázisból, amelyet a valódi szeretet egy életen át történő gyakorlása eredményezhet."
"
Párválasztás
Könnyű azt szeretni, akivel csak ünnepnapokat élünk meg, a szeretet igazi próbája viszont az, hogy tudjuk-e kitartóan és hűségesen szeretni azokat akikkel naponta együtt vagyunk, együtt élünk, akik naponta ütközési felületet jelentenek számunkra.
Természetes, hogy sokkal szebbnek, ígéretesebbnek tűnik egy olyan kapcsolat, amelyben csak ünnepnapok vannak, amelyben nem kell szembenézni a hétköznapok szürkeségével, amelyben nem kell belenézni naponta a másik által tartott tükörbe. A ritkább találkozások alatt könnyebb hosszabb ideig megőrizni az illúziókat, míg a mindennapi együttélésben kénytelenek vagyunk a realitások talajára helyezkedni.
Az élet folyamán nem szokott azonos lenni két ember lelki - szellemi fejlődésének üteme. Még a legösszeszokottabbak is, csak egy bizonyos szintig képesek azonosulni egymással.
Előfordul, hogy a szülők más szemmel nézik gyermekük választottját, mint a gyermek. Ez természetes! A szülő azt látja, hogy veszít, a gyermek pedig azt, hogy nyer! És ez így is van.
A szülőnek nem szabad átlépnie saját szabadságkörét. A gyermeknek joga van arra, hogy mint felnőtt ember eldöntse saját sorsát. Ebbe még Isten sem szól bele úgy, hogy gátolja őt. Hát akkor hogyan szólhatnak bele a szülők?
A gyermek akkor jó gyermeke szüleinek, ha tanácsot kér tőlük, tanácsukat átgondolja, és nem az ő tanácsuk miatt, hanem saját belátása szerint dönt a maga életéről.
Ha a szülő valóban szereti gyermekét, akkor úgy fogadja el, amilyen, és a jövendőbelijét is olyannak fogadja el, amilyen! Ha nem ezt teszi, akkor sem gyermekét, sem jövendőbelijét nem szereti, hanem csak önmagát.
Természetes, hogy sokkal szebbnek, ígéretesebbnek tűnik egy olyan kapcsolat, amelyben csak ünnepnapok vannak, amelyben nem kell szembenézni a hétköznapok szürkeségével, amelyben nem kell belenézni naponta a másik által tartott tükörbe. A ritkább találkozások alatt könnyebb hosszabb ideig megőrizni az illúziókat, míg a mindennapi együttélésben kénytelenek vagyunk a realitások talajára helyezkedni.
Az élet folyamán nem szokott azonos lenni két ember lelki - szellemi fejlődésének üteme. Még a legösszeszokottabbak is, csak egy bizonyos szintig képesek azonosulni egymással.
Előfordul, hogy a szülők más szemmel nézik gyermekük választottját, mint a gyermek. Ez természetes! A szülő azt látja, hogy veszít, a gyermek pedig azt, hogy nyer! És ez így is van.
A szülőnek nem szabad átlépnie saját szabadságkörét. A gyermeknek joga van arra, hogy mint felnőtt ember eldöntse saját sorsát. Ebbe még Isten sem szól bele úgy, hogy gátolja őt. Hát akkor hogyan szólhatnak bele a szülők?
A gyermek akkor jó gyermeke szüleinek, ha tanácsot kér tőlük, tanácsukat átgondolja, és nem az ő tanácsuk miatt, hanem saját belátása szerint dönt a maga életéről.
Ha a szülő valóban szereti gyermekét, akkor úgy fogadja el, amilyen, és a jövendőbelijét is olyannak fogadja el, amilyen! Ha nem ezt teszi, akkor sem gyermekét, sem jövendőbelijét nem szereti, hanem csak önmagát.
Szeressük önmagunkat is.
„Szeresd embertársadat mint saját magadat”. (Máté 22,37)
Ebből a Jézusi parancsból következik, hogy szeressük, becsüljük önmagunkat.
Ez a felszólítás sokak számára meghökkentő, sőt visszatetsző. Miért?
Mit jelent az a szó, hogy: önszeretet?
Önszeretet, önzés, felfuvalkodottság. Sokunkban azonnal hozzákapcsoló-dik a "fújj", a negatív jelentés. Sokunkat arra tanítottak, hogy az "öndicséret büdös", ezért nem is merünk igazán és nyíltan örülni a teljesítményeinknek. Nem merjük kimondani, hogy időnként jól esik a tükörbe nézni, büszkék vagyunk valamilyen teljesítményünkre, úgy érezzük, hogy megérdemeljük saját magunk dicséretét és nagyrabecsü-lését.
Önszeretet nélkül nincs reális önismeret.
Mindenki tudja, milyen kellemetlen együtt lenni valakivel, akit nem szeret. Alig várja, hogy elmehessen. Ugyanilyen kellemetlen együtt lenni saját magammal, ha történetesen én is abba a csoportba tartozok, akit nem szeretek. Csakhogy ilyenkor elmenekülni sem tudok a saját társaságomból. Mivel fizikailag össze vagyok magammal kötve, azzal az emberrel, akit nem tartok sokra, ezért csak lelkileg tudok kereket oldani. Sokan az alkoholba, kábítószerbe menekülnek.
Csak ha szeretem, becsülöm önmagamat, akkor lehetek kiegyensúlyozott, békés, elégedett, boldog! Az önszeretet a lelki egészség alapköve!
Ha nem érzem jól magam a saját bőrömben, akkor nem érzem jól magam a világban sem. Rendkívül fontos, hogy szeressük önmagunkat.
Semmi sem akadályozza jobban lelki egészségünket, társadalmunk egészségét és Istennel való kapcsolatunkat, mint az a tudat, hogy értéktelenek és nemkívánatosak vagyunk, szeretetre méltatlanok.
Az önszeretet az önmagunk iránti gondoskodást, tiszteletet és felelősséget, valamint önmagunk ismeretét is jelenti. Ne keverjük azonban az önszeretetet az önzéssel, az önközpontúsággal.
Önmagunk iránti érzésünk hatalmas hajtóerő. Ettől függ, mi minden történik velünk. Azzá válunk, amilyennek gondoljuk magunkat.
Minden olyasmi, ami önértékelésünket növeli, növeli teljesítményünket is. Minden olyasmi, ami önértékelésünket csökkenti, lerontja teljesítményünket. Többet hibázunk, rossz kedvűek leszünk stb.
Ez a felszólítás sokak számára meghökkentő, sőt visszatetsző. Miért?
Mit jelent az a szó, hogy: önszeretet?
Önszeretet, önzés, felfuvalkodottság. Sokunkban azonnal hozzákapcsoló-dik a "fújj", a negatív jelentés. Sokunkat arra tanítottak, hogy az "öndicséret büdös", ezért nem is merünk igazán és nyíltan örülni a teljesítményeinknek. Nem merjük kimondani, hogy időnként jól esik a tükörbe nézni, büszkék vagyunk valamilyen teljesítményünkre, úgy érezzük, hogy megérdemeljük saját magunk dicséretét és nagyrabecsü-lését.
Önszeretet nélkül nincs reális önismeret.
Mindenki tudja, milyen kellemetlen együtt lenni valakivel, akit nem szeret. Alig várja, hogy elmehessen. Ugyanilyen kellemetlen együtt lenni saját magammal, ha történetesen én is abba a csoportba tartozok, akit nem szeretek. Csakhogy ilyenkor elmenekülni sem tudok a saját társaságomból. Mivel fizikailag össze vagyok magammal kötve, azzal az emberrel, akit nem tartok sokra, ezért csak lelkileg tudok kereket oldani. Sokan az alkoholba, kábítószerbe menekülnek.
Csak ha szeretem, becsülöm önmagamat, akkor lehetek kiegyensúlyozott, békés, elégedett, boldog! Az önszeretet a lelki egészség alapköve!
Ha nem érzem jól magam a saját bőrömben, akkor nem érzem jól magam a világban sem. Rendkívül fontos, hogy szeressük önmagunkat.
Semmi sem akadályozza jobban lelki egészségünket, társadalmunk egészségét és Istennel való kapcsolatunkat, mint az a tudat, hogy értéktelenek és nemkívánatosak vagyunk, szeretetre méltatlanok.
Az önszeretet az önmagunk iránti gondoskodást, tiszteletet és felelősséget, valamint önmagunk ismeretét is jelenti. Ne keverjük azonban az önszeretetet az önzéssel, az önközpontúsággal.
Önmagunk iránti érzésünk hatalmas hajtóerő. Ettől függ, mi minden történik velünk. Azzá válunk, amilyennek gondoljuk magunkat.
Minden olyasmi, ami önértékelésünket növeli, növeli teljesítményünket is. Minden olyasmi, ami önértékelésünket csökkenti, lerontja teljesítményünket. Többet hibázunk, rossz kedvűek leszünk stb.
Nem szívesen tartjuk magunkat fontosnak, mert ez bizonyos felelősségvállalásra késztet. Ha önmagunkat jelentéktelennek tartjuk, nem lehetünk felelősek a történelemért, a politikáért, a gazdasági helyzet alakulásáért.
Sokunkban van az az érzés, hogy nemkívánatos, nem méltó szeretetre, hogy jelentéktelen. Tanuljuk meg, hogy fontosak vagyunk, és hogy szeretnek minket. S lehetőségeinkhez képest tanítsunk meg másokat is arra, mennyire fontosak, és szeretetre méltóak.
Az önmegismerés és változtatás lehetőségének előfeltétele önmagunk szeretetteljes elfogadása.
Az elutasítás, a tagadás nem lehet kiindulópontja semmilyen konstruktív megismerésnek és fejlődésnek - csak rosszkedvet szül.
Önmagunkon változtatni csak az elfogadáson belül lehetséges.
Az "elfogadás" nem jelent sem belenyugvást abba, amibe nem lehet belenyugodni, sem kritikátlanságot. Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent, a valóság tiszteletét, legyen az bármilyen, talán éppen olyan, hogy változtatni akarunk rajta. Az elfogadás tehát megismerést eredményez, és éppen ezért válhat a továbblépés kiindulópontjává.
Mint ahogy a gyermekeinken is sok mindent faraghatunk, nevelhetünk, kritizálhatjuk azt, ami nem tetsző nekünk - de csak az elfogadáson belül. Akkor egy gyerek mindent kibír, és változik is. De ha megtagadjuk vele a közösséget, ha kirekesztjük a szeretetünkből - akkor tönkremegy. Így vagyunk önmagunkkal is.
Csak akkor meríthetünk bátorságot ahhoz, hogy őszintén szembenézzünk önmagunkkal, ha el tudjuk fogadni magunkat. Összes fájó, kedvezőtlen, nemegyszer rossz tulajdonságunkkal együtt. Ám ezen belül - és csak ezen az elfogadáson belül - megkísérelhetjük, hogy pánik és hisztéria nélkül - változtatni próbáljunk magunkon.
Önmagunk vállalása híján még a szembenézésig sem juthatunk el, inkább becsapjuk magunkat. És az ember olyan könnyen hazudik önmagának, nem kell félnie a leleplezéstől.
A szelídségen belüli szigorúság nehéz műfaját kellene művelnünk: önmagunk szelíd elfogadásán belül a szigorú törekvést, hogy változtas-sunk azon, amin érdemes változtatni.
Ha nyíltan szembenézünk erényeinkkel és gyarlóságainkkal, akkor tudunk változtatni magunkon.
Ha nincs megelégedve magával az ember, az általában letöri, utálkozik, dühös saját magára. Pedig: az elégedetlenség és a harag azt jelenti, hogy valami nem úgy van, ahogy szeretném, hogy legyen. Azaz: felismertem, hogy van egy távolság aközött, ami most vagyok, és amivé igényeim szerint válnom kellene. Ez persze a felismerés pillanatában kellemetlen.
De a felismerés nélkül nincs fejlődés. Ez az egész út első lépése. Ez a hajtóerő, amitől hajlandó vagyok elővenni az önfegyelmemet, vagy többet dolgozni, vagy szembenézni valamikellemetlen tulajdonságommal.
Az önjavító mechanizmus csak akkor indul be, ha elfogadjuk, hogy valami nem stimmel. Ha állandóan azt hisszük, hogy minden rendben van velünk, képtelenek vagyunk változtatni azon, ami bennünk rossz. Ha pedig felismertem, hogy valami nem úgy van, mint szeretném, az az első érzelmi kellemetlenség után már átmegy az üzleti életben is használatos megoldási manőverbe. Megállapítom, hogy mi a baj, mi az oka, mit tehetek a megoldására, rövid- közép- és hosszútávon.
Vagy ha olyan dologba botlok bele saját magammal kapcsolatban, amit valószínűleg nem tudok kiküszöbölni az alkatomnál, eddigi élettapasztala-taimnál, alapreakcióimnál fogva, akkor megtervezem, hogy hogyan éljek együtt a hiányosságommal.
Önszeretet = önnevelés
Ha tudom valaminek az okát, akkor értem, hogy miért alakult ki olyanra, amilyen lett. Az önszeretet esetében ez annyit tesz, hogy látom saját magamat, mintegy perspektívából tudom szemlélni a saját fejlődésem útját, így természetes, hogy hibázom, hasraesek, hülye vagyok, hiszen tanulni csakis a hibákból lehet. A saját hibáinkból!
Téves az az állítás, hogy más hibáiból tanul az okos. Ilyen nincs.
Érzelmileg és értelmileg is meg kell tapasztalnom valamit, hogy igazán jelentéssel bírjon a számomra, abból tudok igazán tanulni.
A saját tanulnivalóim a saját utamon adódnak, abban pedig részt kell venni.
Úgy kell szeretnünk magunkat, mintha a saját magunk egyetlen gyereke lennénk. Az az egyetlen gyerek aki csak ritkán tiszta, jólfésült és kellemes. Sokszor gond van vele, mégis szereti az ember. És ha hasraesik, az ölébe veszi, ahelyett, hogy jól behúzna neki egyet ráadásként. Merthogy tudom, hogy nem hülye, csak kicsi, most tanul mozogni, majd ha nagy lesz, nem esik hasra annyit. Együttérzéssel szemlélem a dolgait, átérezve, hogy a fejlődés bizony nehéz dolog. Megvigasztalom, ha kell, és vigyázok rá, felelősséget vállalok a testi és lelki jóllétéért.
Ilyen az önszeretet. Felelősséggel és együttérzéssel ölbe venni saját magunkat. Örülni, ha sikerül valami, s biztonságot nyújtani, ha nem, hogy fel tudjon megint kelni, és tanulhasson tovább az a gyerek, azaz önmagam.
Persze, hogy az ember nincs teljes mértékben megelégedve magával. De a gyerek analógiát véve alapul, azért még nem dobja ki a kölykét, mert nem tud rendesen enni az asztalnál, hanem megtanítja rá.
Azért, mert nem tetszik valamilyen tulajdonságom, még nem vetem meg magam, hanem szeretettel nevelgetem - magamat.
Senki, se gyerek, se felnőtt nem fog megváltozni, ha nem tudja, hogy alapvetően szeretik és elfogadják.
Ez az egész lényege. Addig nincs szó változásról, csak idomításról. Ez utóbbi tanult viselkedésforma, kizárólag kívülről szabályozódik. Ha jelen van a normaadó, betartja az ember a dolgot, amint pedig a norma(adó) kimegy a szobából, esze ágában sincs. Nem belülről jön a dolog. Csak a szeretet talaján válik valami belsővé.
Krisztus felkarolta a bűnöst, és nem kárhoztatta. Mivel mással sem szabad azt tennünk, amit saját magunkkal nem tennénk, azt a bűnöst is fel kell karolnunk, aki nem más, mint mi magunk. Szeretettel javítjuk, gyűlölettel rontjuk önmagunkat is.
Ebből a tágabb perspektívából pedig látom azt is, hogy a nagy egész, az Isteni Terv részeként teszem mindezt, hogy része vagyok a Teremtésnek, és ezért tiszteletet érdemlek.
Szeretem magamban azt, aki teremtett, merthogy bennem van."
Sokunkban van az az érzés, hogy nemkívánatos, nem méltó szeretetre, hogy jelentéktelen. Tanuljuk meg, hogy fontosak vagyunk, és hogy szeretnek minket. S lehetőségeinkhez képest tanítsunk meg másokat is arra, mennyire fontosak, és szeretetre méltóak.
Az önmegismerés és változtatás lehetőségének előfeltétele önmagunk szeretetteljes elfogadása.
Az elutasítás, a tagadás nem lehet kiindulópontja semmilyen konstruktív megismerésnek és fejlődésnek - csak rosszkedvet szül.
Önmagunkon változtatni csak az elfogadáson belül lehetséges.
Az "elfogadás" nem jelent sem belenyugvást abba, amibe nem lehet belenyugodni, sem kritikátlanságot. Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent, a valóság tiszteletét, legyen az bármilyen, talán éppen olyan, hogy változtatni akarunk rajta. Az elfogadás tehát megismerést eredményez, és éppen ezért válhat a továbblépés kiindulópontjává.
Mint ahogy a gyermekeinken is sok mindent faraghatunk, nevelhetünk, kritizálhatjuk azt, ami nem tetsző nekünk - de csak az elfogadáson belül. Akkor egy gyerek mindent kibír, és változik is. De ha megtagadjuk vele a közösséget, ha kirekesztjük a szeretetünkből - akkor tönkremegy. Így vagyunk önmagunkkal is.
Csak akkor meríthetünk bátorságot ahhoz, hogy őszintén szembenézzünk önmagunkkal, ha el tudjuk fogadni magunkat. Összes fájó, kedvezőtlen, nemegyszer rossz tulajdonságunkkal együtt. Ám ezen belül - és csak ezen az elfogadáson belül - megkísérelhetjük, hogy pánik és hisztéria nélkül - változtatni próbáljunk magunkon.
Önmagunk vállalása híján még a szembenézésig sem juthatunk el, inkább becsapjuk magunkat. És az ember olyan könnyen hazudik önmagának, nem kell félnie a leleplezéstől.
A szelídségen belüli szigorúság nehéz műfaját kellene művelnünk: önmagunk szelíd elfogadásán belül a szigorú törekvést, hogy változtas-sunk azon, amin érdemes változtatni.
Ha nyíltan szembenézünk erényeinkkel és gyarlóságainkkal, akkor tudunk változtatni magunkon.
Ha nincs megelégedve magával az ember, az általában letöri, utálkozik, dühös saját magára. Pedig: az elégedetlenség és a harag azt jelenti, hogy valami nem úgy van, ahogy szeretném, hogy legyen. Azaz: felismertem, hogy van egy távolság aközött, ami most vagyok, és amivé igényeim szerint válnom kellene. Ez persze a felismerés pillanatában kellemetlen.
De a felismerés nélkül nincs fejlődés. Ez az egész út első lépése. Ez a hajtóerő, amitől hajlandó vagyok elővenni az önfegyelmemet, vagy többet dolgozni, vagy szembenézni valamikellemetlen tulajdonságommal.
Az önjavító mechanizmus csak akkor indul be, ha elfogadjuk, hogy valami nem stimmel. Ha állandóan azt hisszük, hogy minden rendben van velünk, képtelenek vagyunk változtatni azon, ami bennünk rossz. Ha pedig felismertem, hogy valami nem úgy van, mint szeretném, az az első érzelmi kellemetlenség után már átmegy az üzleti életben is használatos megoldási manőverbe. Megállapítom, hogy mi a baj, mi az oka, mit tehetek a megoldására, rövid- közép- és hosszútávon.
Vagy ha olyan dologba botlok bele saját magammal kapcsolatban, amit valószínűleg nem tudok kiküszöbölni az alkatomnál, eddigi élettapasztala-taimnál, alapreakcióimnál fogva, akkor megtervezem, hogy hogyan éljek együtt a hiányosságommal.
Önszeretet = önnevelés
Ha tudom valaminek az okát, akkor értem, hogy miért alakult ki olyanra, amilyen lett. Az önszeretet esetében ez annyit tesz, hogy látom saját magamat, mintegy perspektívából tudom szemlélni a saját fejlődésem útját, így természetes, hogy hibázom, hasraesek, hülye vagyok, hiszen tanulni csakis a hibákból lehet. A saját hibáinkból!
Téves az az állítás, hogy más hibáiból tanul az okos. Ilyen nincs.
Érzelmileg és értelmileg is meg kell tapasztalnom valamit, hogy igazán jelentéssel bírjon a számomra, abból tudok igazán tanulni.
A saját tanulnivalóim a saját utamon adódnak, abban pedig részt kell venni.
Úgy kell szeretnünk magunkat, mintha a saját magunk egyetlen gyereke lennénk. Az az egyetlen gyerek aki csak ritkán tiszta, jólfésült és kellemes. Sokszor gond van vele, mégis szereti az ember. És ha hasraesik, az ölébe veszi, ahelyett, hogy jól behúzna neki egyet ráadásként. Merthogy tudom, hogy nem hülye, csak kicsi, most tanul mozogni, majd ha nagy lesz, nem esik hasra annyit. Együttérzéssel szemlélem a dolgait, átérezve, hogy a fejlődés bizony nehéz dolog. Megvigasztalom, ha kell, és vigyázok rá, felelősséget vállalok a testi és lelki jóllétéért.
Ilyen az önszeretet. Felelősséggel és együttérzéssel ölbe venni saját magunkat. Örülni, ha sikerül valami, s biztonságot nyújtani, ha nem, hogy fel tudjon megint kelni, és tanulhasson tovább az a gyerek, azaz önmagam.
Persze, hogy az ember nincs teljes mértékben megelégedve magával. De a gyerek analógiát véve alapul, azért még nem dobja ki a kölykét, mert nem tud rendesen enni az asztalnál, hanem megtanítja rá.
Azért, mert nem tetszik valamilyen tulajdonságom, még nem vetem meg magam, hanem szeretettel nevelgetem - magamat.
Senki, se gyerek, se felnőtt nem fog megváltozni, ha nem tudja, hogy alapvetően szeretik és elfogadják.
Ez az egész lényege. Addig nincs szó változásról, csak idomításról. Ez utóbbi tanult viselkedésforma, kizárólag kívülről szabályozódik. Ha jelen van a normaadó, betartja az ember a dolgot, amint pedig a norma(adó) kimegy a szobából, esze ágában sincs. Nem belülről jön a dolog. Csak a szeretet talaján válik valami belsővé.
Krisztus felkarolta a bűnöst, és nem kárhoztatta. Mivel mással sem szabad azt tennünk, amit saját magunkkal nem tennénk, azt a bűnöst is fel kell karolnunk, aki nem más, mint mi magunk. Szeretettel javítjuk, gyűlölettel rontjuk önmagunkat is.
Ebből a tágabb perspektívából pedig látom azt is, hogy a nagy egész, az Isteni Terv részeként teszem mindezt, hogy része vagyok a Teremtésnek, és ezért tiszteletet érdemlek.
Szeretem magamban azt, aki teremtett, merthogy bennem van."
Forrás :http://www.szeretet.info.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=113&Itemid=150
Rám is igaz ...
"Amikor
nagyon szomorú vagyok, egy fantáziavilágot hívok segítségül, ezt a
képzeletbeli életemet szövögetem gondolatban, amiben mindig minden úgy
van, ahogy az életben nincs, de ahogy szeretném, ha lenne. Ezzel
vigasztalom magam, amikor a valóságban nem találom a boldogságomat."
" Egy önismereti teszt alapján, amik igazak rám:
• Alvás helyett az egész éjszakát azzal töltötted, hogy valamin gondolkodtál, és mikor másnap valakivel beszélsz róla, kiderül, hogy te vagy az egyetlen, akit ez érdekel.
• Jobb szeretsz képzeletbeli beszélgetéseket folytatni a fejedben élő emberekkel, mint azokkal a valós személyekkel, akiket a külvilágban ismersz, és gyakran csinálod ezt akkor is, miközben látszólag ez utóbbiakkal beszélsz.
• A képzeleted mindig sokkal érdekesebb, mint bármi, ami a valóságban történik.
• Hiszed, hogy a világ népességének a 85%-ának a pusztulása olyan ár, ami megéri azért, hogy béke és nyugalom legyen.
• Hajnali 3 óra van és több az energiád, mint egész nap.
• Sok mindent teszel, feltéve, hogy olyan dologról van szó, amit éppen akkor nem kéne csinálni. A legjobb tanács az ilyen fajta emberek kezeléséhez: - Nyugodtan magyarázz meg logikusan logikátlan dolgokat. Ha az alapvető információk helyesek, levezetésedben nincs hiba, a végeredményt el fogják fogadni. Ezt tartják a legmagasabb szintű humornak."
Ezeket egy adatlapon találtam, nem gondoltam volna h vannak hozzám hasonló emberek... mert ez rám is igaz :O
" Egy önismereti teszt alapján, amik igazak rám:
• Alvás helyett az egész éjszakát azzal töltötted, hogy valamin gondolkodtál, és mikor másnap valakivel beszélsz róla, kiderül, hogy te vagy az egyetlen, akit ez érdekel.
• Jobb szeretsz képzeletbeli beszélgetéseket folytatni a fejedben élő emberekkel, mint azokkal a valós személyekkel, akiket a külvilágban ismersz, és gyakran csinálod ezt akkor is, miközben látszólag ez utóbbiakkal beszélsz.
• A képzeleted mindig sokkal érdekesebb, mint bármi, ami a valóságban történik.
• Hiszed, hogy a világ népességének a 85%-ának a pusztulása olyan ár, ami megéri azért, hogy béke és nyugalom legyen.
• Hajnali 3 óra van és több az energiád, mint egész nap.
• Sok mindent teszel, feltéve, hogy olyan dologról van szó, amit éppen akkor nem kéne csinálni. A legjobb tanács az ilyen fajta emberek kezeléséhez: - Nyugodtan magyarázz meg logikusan logikátlan dolgokat. Ha az alapvető információk helyesek, levezetésedben nincs hiba, a végeredményt el fogják fogadni. Ezt tartják a legmagasabb szintű humornak."
Ezeket egy adatlapon találtam, nem gondoltam volna h vannak hozzám hasonló emberek... mert ez rám is igaz :O
Te a test, én a lélek ...
A fantázia pasim vagy,
Olyan mintha léteznél,
Mivel vagy.
De bennem vagy,
aki benned van nem ismerem...
Fantázia vagy,
Egy megalkotott műremek,
Múzsa, ihlet, fájdalom...
Gondolat,
Hisz nem történhet meg
ami a vágy...
Akadályoz a tér,
Az idő, a dimenzió...
Akadályoz a külömbség
Vonz a hasonlóság...
Valami tér elcsúszott mellettünk
Valami gátlás bennem akadályoz
Te szabad vagy, én rab...
Te magányos, s mégsem
Te ott én itt...
Egy felületen látlak,
Te nem,
De ha igen, nem tudom.
A valóság perceiben
Lehet nem létezek neked,
Olyan kalapot hordassz
mi eltakarja szemed,
Olyan a szemed,
mint sokat megélt vándoré
Ki mégis tapasztalatlan...
Vársz valakire, vagy valamire
Mint én...
S a létezésed fizikálisan
pocsék...
A lelked száll, elveszik a részletekben...
Kiért élsz? Hát ezt nem tudom...
Vak remény az a hang
hogy értem, én értem.
Úgy megölelnélek, most
Máskor felednélek,
a féltékenység éget...
De minket elválaszt a tér
Az idő, a pénz
A munka, a család,
A távolság ...
Az erő, a hatalom,
A kor, s befordultság...
Talán az idő segíthet...
Talán nem csak a mesében
létezik a herceg
Talán van olyan szerelem, minek nincs vége...
S lehet egyszer beérik az elültetett mag gyümölcse.
Talán kisarjad a csíra a szívedben
Talán érzed hogy idő kell még nekem
De lehet neked is.
van olyan h két ember csak nézi egymást?
Vagy látás nélkül epedezik?
S érzi hogy figyelik?
Ez a szerelem vagy csak vágy?
Most ki a sötét, ki a fény?
Ki él éjjel s ki nappal?
Ki vagy Te?
De ki vagyok én neked?
Ki vagy Te?
Szomorú tekintetű
Kiismerhetetlen férfiú?
Hogy tudsz így kínozni?
De hisz nem te,
Én teszem ezt...
Én vágyom rád,
Én személyesítelek meg...
Te vagy a test,
Én vagyok a lélek,
A lelked
Mit azt hiszem szeretek...
Érted? :D
2013. január 9., szerda
A kiismerhetetlen férfi ...
Itt egy gyönyörű megfogalmazásokkal teli rejtély, egy olyan férfiről, akit nem értek...
" Mártír arcú lompos xd ...
Olyan mint egy szende szőrös szűzfiú, aki ártatlan mint a ma született bárány; erre buzi ribancok hada támadja, hogy nekem nyüszítsen a májam és epét hányjak az irigységtől.
De miért tűnik olyannak mint aki nem csajozós, ha egyszer szétszedi ka nők? Lehet ez a szexepilje xd...
De akkor mért nem teszi nyíltan? Fogja meg a seggüket, h lássam h ez csak baszni akar!? De nem tesz semmit, cs hagyja magát ölelgetni, meg mosolyog mint vmi kóbor kujon, aki örül ha rámennek a nők.
Csak én vagyok olyan merev h nem fotózkodok pasikkal?
Már félek h minden férfi ilyen, akinek lehetősége van rá, akinek nicns csak az nem ilyen, mert most xy nem a világ legjobb pasija mégis vonzza a nőket mint a nemtom mi, mindenki szereti őt ...
" Tipikus xy sör, cigi, nők!" ez a komment ..."
Ha valaki érti ezt, egy választ kérnék?!
Elindultam cíp hazámban, munkát keresni. ... Szétfagytam, leesett a hó és sokat gyalogoltam, félúton már elfogyott a bátorságom de 4 helyre bementem, 3 helyen vettek el önéletrajzot ... Most meg fogok fázni és szenvedek, hála xy -nak... Mért nem bírom kiverni a fejemből? Nem olyan jó pali... de mégis mindenki szereti, :( a fene megette hogy nem a kőkorban élünk, mikor a férfiak másztak a nőkre, akkor most nekem lenne jó nem neki :P, mindig titkon azt hiszem, hogy egy olyanra vár akiért küzdeni kell, és hiába van ott neki 100 akiért a kezét se kéne megemelnie, nem kellenek neki... de ez vajon igaz? És csak illemből és baráti szeretetből pózol ezekkel a lényekkel? Vagy nekem túl romantikus a képzelőerőm? Utóbbi van egy voks rá... :S
" Mártír arcú lompos xd ...
Olyan mint egy szende szőrös szűzfiú, aki ártatlan mint a ma született bárány; erre buzi ribancok hada támadja, hogy nekem nyüszítsen a májam és epét hányjak az irigységtől.
De miért tűnik olyannak mint aki nem csajozós, ha egyszer szétszedi ka nők? Lehet ez a szexepilje xd...
De akkor mért nem teszi nyíltan? Fogja meg a seggüket, h lássam h ez csak baszni akar!? De nem tesz semmit, cs hagyja magát ölelgetni, meg mosolyog mint vmi kóbor kujon, aki örül ha rámennek a nők.
Csak én vagyok olyan merev h nem fotózkodok pasikkal?
Már félek h minden férfi ilyen, akinek lehetősége van rá, akinek nicns csak az nem ilyen, mert most xy nem a világ legjobb pasija mégis vonzza a nőket mint a nemtom mi, mindenki szereti őt ...
" Tipikus xy sör, cigi, nők!" ez a komment ..."
Ha valaki érti ezt, egy választ kérnék?!
Elindultam cíp hazámban, munkát keresni. ... Szétfagytam, leesett a hó és sokat gyalogoltam, félúton már elfogyott a bátorságom de 4 helyre bementem, 3 helyen vettek el önéletrajzot ... Most meg fogok fázni és szenvedek, hála xy -nak... Mért nem bírom kiverni a fejemből? Nem olyan jó pali... de mégis mindenki szereti, :( a fene megette hogy nem a kőkorban élünk, mikor a férfiak másztak a nőkre, akkor most nekem lenne jó nem neki :P, mindig titkon azt hiszem, hogy egy olyanra vár akiért küzdeni kell, és hiába van ott neki 100 akiért a kezét se kéne megemelnie, nem kellenek neki... de ez vajon igaz? És csak illemből és baráti szeretetből pózol ezekkel a lényekkel? Vagy nekem túl romantikus a képzelőerőm? Utóbbi van egy voks rá... :S
2013. január 8., kedd
Egy nem túl pozitív bejegyzés ...
Egyik ismerősöm irományait olvasgattam éppen, mikor rám jött hogy írok én is valamit. Bár én már rég nem tudok alkotni, csak leírom amit gondolok. Jó olvasni ha másnak szépen alakul az élete, valahogy jobban elfogadják mint engem.... Ez a 2013 is olyan mint a 2012. :S Kivéve abban hogy egy részt ugye magányosabb vagyok, elvesztettem a párom... Egybefolytak az évek, olyan mintha 2011 júniusa óta megállt volna az idő. Azelőtt soha nem voltam kint télen annyit mint most, már én takarítom az udvart, rakom a tüzet, már nem kell ajtót se zárni, én etetem az állatokat ... mintha valami pusztai tanyán rekedtem volna, csak hát itt sokkal többet várnak el tőlem, bár nem tudom ezt megadni. :( De tényleg olyan, mintha megrekedt volna itt minden, sok ismerősöm tengődik otthon, vagy csak néha dolgoznak. Elég elkeserítő... Régen, még 16 éves voltam voltak álmaim, sok hülyeség amire azt hittem beteljesülhet; rockzenész akartam lenni, vagy festő művész, esetleg író... bejártam volna az egész ország koncertjeit, elmentem volna Erdélybe, Finnországba pl Nightwish koncertre ... szerelmes lettem volna, lett volna gyerekem ... Már semmiben sem hiszek, már csak egy valamin kattog az agyam, hogy legyen munkám. De kurvára félek megint elindulni, mindenféle cikkeket olvasgatok hogy lenne jobb, mit mondjak, vagy hogy kell pozitívan gondolkozni ez ügyben... Csak az a baj, valahogy az önbizalmam a két állomás közt valahol elveszett...
Sokszor nem értem minek jöttem én erre a világra, mikor ez a világ csak a törtető, pénz és karrier orientál embereket csipázza, én meg olyan más vagyok... mindig jobban érdekelt a lélek, az emberi lét értelme, hogy törődjünk egymással meg ilyesmi... Biztos ott volt a baj hogy nekem még anya mesekönyvből olvasott fel elalvás előtt, pedig valószínűleg minimum a gyilkosságokkal teli napilapot, vagy valami számítógépes cuccokról szóló vackot kellett volna hallgatnom. Ha nem lenne az a pár barátom, igaz most ők dolgoznak, nagyon egyedül lennék. Így is csak neten tudunk többnyire beszélni, a zene meg a Twiligth ami most éltet. Na meg persze a gézengúz kutyám és a macskáim, hogy legyen kihez szólni. Fogalmam sincs meddig fog ez így menni, de már állhatatlan állapot hogy ennyire nem kell az ember sehová, hogy ennyire értelmetlen a lét, nem vagyok más csak szemét.
Vegyem kezembe az életem! Ez a lényeg, tudom, de olyan nehéz, én félek az emberektől, sok buziképű, mogorva, savanyú ember akihez odakódorgok, h van munka? nincs, csak illemből nem basszák rám az ajtót. Azt hittem könnyebb lesz, ha már dolgoztam, de nem nem könnyebb, nem lettem bátrabb, nem jobb a beszélőkém, és emiatt félek nagyon.
Na lépek, tovább... belezúgtam egy vadidegen paliba, aki helyes, és kicsit zárkózott de ezenkívül lófaszt se tudok róla. Minden erőmmel rajta vagyok a témán h elfelejtsem mert túl sok asszonyállat xd kerülgeti, szóval ... Most az udvartakarítás és egy barátom fejmosása segített... Hát fogalmam nincs hová vezet ez az út...
Egyszer belenéznék a jövőmbe és remélem látnék valami jót is benne, nemcsak rosszat...
Sokszor nem értem minek jöttem én erre a világra, mikor ez a világ csak a törtető, pénz és karrier orientál embereket csipázza, én meg olyan más vagyok... mindig jobban érdekelt a lélek, az emberi lét értelme, hogy törődjünk egymással meg ilyesmi... Biztos ott volt a baj hogy nekem még anya mesekönyvből olvasott fel elalvás előtt, pedig valószínűleg minimum a gyilkosságokkal teli napilapot, vagy valami számítógépes cuccokról szóló vackot kellett volna hallgatnom. Ha nem lenne az a pár barátom, igaz most ők dolgoznak, nagyon egyedül lennék. Így is csak neten tudunk többnyire beszélni, a zene meg a Twiligth ami most éltet. Na meg persze a gézengúz kutyám és a macskáim, hogy legyen kihez szólni. Fogalmam sincs meddig fog ez így menni, de már állhatatlan állapot hogy ennyire nem kell az ember sehová, hogy ennyire értelmetlen a lét, nem vagyok más csak szemét.
Vegyem kezembe az életem! Ez a lényeg, tudom, de olyan nehéz, én félek az emberektől, sok buziképű, mogorva, savanyú ember akihez odakódorgok, h van munka? nincs, csak illemből nem basszák rám az ajtót. Azt hittem könnyebb lesz, ha már dolgoztam, de nem nem könnyebb, nem lettem bátrabb, nem jobb a beszélőkém, és emiatt félek nagyon.
Na lépek, tovább... belezúgtam egy vadidegen paliba, aki helyes, és kicsit zárkózott de ezenkívül lófaszt se tudok róla. Minden erőmmel rajta vagyok a témán h elfelejtsem mert túl sok asszonyállat xd kerülgeti, szóval ... Most az udvartakarítás és egy barátom fejmosása segített... Hát fogalmam nincs hová vezet ez az út...
Egyszer belenéznék a jövőmbe és remélem látnék valami jót is benne, nemcsak rosszat...
2013. január 3., csütörtök
A jeggyűrű ...
Maci elveszett
Sajnos minden mesének vége
Úgy illik, befejezzem ...
A kiszemeltem ujján
egy csillogó, arany gyűrű fészkel
Ennyi, ennek is vége ...
(...)
Rabe, 2013. 01.03.
Már nem tudom miféle gyűrű ez, lehet elnéztem, de jó lecke volt; én léptem pedig nem akartam, mert már mindegy mondtam, aztán nesze neked nem is arany, vagy nem tudom. A barátnőim közrefogtak, tökjó érzés, vigasztaltak, de el kell oltanom a hirtelen gyúlt láng tüzét... megéget...
Sajnos minden mesének vége
Úgy illik, befejezzem ...
A kiszemeltem ujján
egy csillogó, arany gyűrű fészkel
Ennyi, ennek is vége ...
(...)
Rabe, 2013. 01.03.
Már nem tudom miféle gyűrű ez, lehet elnéztem, de jó lecke volt; én léptem pedig nem akartam, mert már mindegy mondtam, aztán nesze neked nem is arany, vagy nem tudom. A barátnőim közrefogtak, tökjó érzés, vigasztaltak, de el kell oltanom a hirtelen gyúlt láng tüzét... megéget...
Szerzeményeim...
Gondolatvándor
Hideg szikla lett a lelkem
Izzó kőzetből kihűltem
Erős vagyok,
De gyáva
Nem mos el eső,
De temet a föld.
Szerelmet nem érzek már régóta
Hiába ketyeg az óra
Nem jön a vándor lovag
Kire várok másért kutat?
Szerelemvándor vagyok
Álmom az éjj
Mindig másképp képzellek
S csak a beteljesülésig élek.
Elvesztelek
Újra kereslek
Beindul, s megreked az élet.
Rúgni kéne belém
mint rossz magnóba
Szemétre való vagyok
Egy szemétdombra!
Törött leklem
mint gondolatvándor
Lélegzik még kicsikét
Alig indul, nem remél.
Bontott vas leszek
Ócskavas, s majd beolvasztanak.
Gondolatvándor;
most a múzsám Te vagy!
Elérhetetlen vagy elérhető...
Nekem mindegy
Nekem már késő.
Marci te vagy ma a "múzsa"
Te vagy ma az éj csúcsa...
Veled repülök szebb világba
Veled kárhozom el a másvilágban.
Marci egyet kérek!
Végy egy lapátot, meg egy ásót!
Véss egy gödröt a hideg földbe
Lökj bele s döntsd el
velem jössz, vagy csak én menjek el!
Ha nem jössz,
ültess síromra fehér rózsa virágot!
Írd rá a fejfámra;
"Menyasszony sose lett
Egyedül nem akart élni
A halált várta,
mert neki már nem volt mit remélni!"
Szeretettel ölellek
drága Marci!
Rabe, 2013. 01.03.
"Szerelmem" Marcija
Igaz lehet talán?
De félek te más vagy!
Nem fogadnának be!
Nem illenénk össze...
Kósza szexre talán...
Egy felejthetetlen élményre
Az életem emlékezetes perceire
A fényre a méllysötétben
A csókra a meddőségben
Egy kézfogásra a félelemben
Egy ölelésre a reménytelenségben
Támaszként az életeben
Szerelmemnek a lelkemben
Izzó tűznek a szívemben
életemnek a világőrban
értelme Te lennél ...
Lehetnél ...
De nem kóborlok kósza fasszal
Nem bízok a reményben
Sajnos ...
Egyedül élek
Szívok, vérzek
Várok, tudod a gödörre,
mit megáshatnál.
Jajj Marci elraboltál ...
Szeretnélek ha szerethetnélek
Bár szerethetnélek
S te is engem ...
Vágy vagy, izzó, forró
A megváltás lehetnél
egy szerelemre éhezőnek.
De az ezer lakatból
Ezret más-más folyóba dobtam
Nem fogod megkeresni őket ...
Nem fogod megolajozni a sebeket ...
Nem ölelsz, védsz mint törött szárnyú madarat
Tudom, meg tudnád ezt tenni
De lehet, nem velem.
Hozzám türelem kell.
És az élettől egy nagy szerencse;
ez pedig;
Egymásnak legyünk rendelve!
Rabe, 2013. 01. 03.
Hit és kereszt
Talpam alatt megmozdult a föld
Én fizetem ezt a rohadt kört.
Hontalanul "szép" hazában
Taníttatva tudatlanul.
Ez a fiatal vér csak hordát követ
Csapodár, erkölcstelen, léha lét
Basszus, nekem ez kevés ...
Kell egy igaz hit,
Kell tán ismernem a múltunk
Hogy utat mutsson a jövő felé!
Remegő kezemet tápláló serleghez vezesse
Inogó lábamat az "életkeresztbe" vigye ...
Kell egy hit, kéne a remény
Hinnem kéne, hogy akad egy Tenyér
Mibe bele csaphatok egynagyot
és azt mondom a barátod vagyok.
Tenyér, mi tányér, táplál, etet
Tenyér mi véd, ha baj űz
Ököllé válik s hasít ...
Több tenyér van itt, velem.
De egy Tenyér kell
Mi ököl, pacsi, tányér, ölel!
Hinnem kell, hinnem kell ...
Nem adhatom fel!
A hitem nem apadhat el!
A lelkem nem adhatom el!
2 ft-ot érő szaros életem ...
Értéketlen, selejt vagyok.
De nem nekem!
Hinnem kell hogy jó felé ágazik a rossz út
Hogy lesz a végén egy kristályvizet adó kút
Egy patak langyos vízzel
Egy tányér tele ízzel
Egy nap tele színnel
Egy férfi tele szívvel!
Egy álom ami beteljesül
Egy óra mikor a kakas a trágyára ül
S fújja az én nótám
De nem az " ütött az órám"!
Az óra a rózsa nyílásának időponja
A szél fordulásának indulása
A remény igazzá válásának pillanata
Az élet beteljesülésének foganatja!
Kell hogy valaki felnézzen rám
Kell hogy tiszteljék a hitem
Kell hogy megértsék amit tettem
Elismerjék a munkám ...
Csak istenem mikor indulok be már?
Mikor jön el az én órám?
Mikor tör felszínre a fojtott erő?
Mikor viselik el a döntéseim súlyát?
Mikor repülhetek úgy hogy nem kell visszatérnem?
Elengedhetne a gyökér
had legyen belőlem törzs, ág, gally és ér, levél!
Virágozzak, teremjek, új életet teremtsek!?
Mikor születik a kakasom?
Mikor mászik arra a kurva dombra?
Aznap virradóra hol leszek vajon?
E világban? Ez életben?
Vagy egy másik dimenzióban?
Mondanátok angyalok he lennétek
Miért töltöm büntetésemet?
Az életem mint egy 2 csillagos luxus börtön
A napjaimat itthon töltöm.
De el kell higgyem
Meg kéne értenem ...
Azt hiszem ismernek kell a múltat
Reményt, megértést kapjak
Hogy e világi vagyok, hogy e világban maradjak!
S ne szakadjak részeimre;
Pusztító, érzelmes vízre
Lángoló, erős tűzre
Kevéske földre
Ábrándozó, csapongó levegőre
S sok-sok elfojtott szeretetre.
Rabe, 2013. 01. 03.
Hideg szikla lett a lelkem
Izzó kőzetből kihűltem
Erős vagyok,
De gyáva
Nem mos el eső,
De temet a föld.
Szerelmet nem érzek már régóta
Hiába ketyeg az óra
Nem jön a vándor lovag
Kire várok másért kutat?
Szerelemvándor vagyok
Álmom az éjj
Mindig másképp képzellek
S csak a beteljesülésig élek.
Elvesztelek
Újra kereslek
Beindul, s megreked az élet.
Rúgni kéne belém
mint rossz magnóba
Szemétre való vagyok
Egy szemétdombra!
Törött leklem
mint gondolatvándor
Lélegzik még kicsikét
Alig indul, nem remél.
Bontott vas leszek
Ócskavas, s majd beolvasztanak.
Gondolatvándor;
most a múzsám Te vagy!
Elérhetetlen vagy elérhető...
Nekem mindegy
Nekem már késő.
Marci te vagy ma a "múzsa"
Te vagy ma az éj csúcsa...
Veled repülök szebb világba
Veled kárhozom el a másvilágban.
Marci egyet kérek!
Végy egy lapátot, meg egy ásót!
Véss egy gödröt a hideg földbe
Lökj bele s döntsd el
velem jössz, vagy csak én menjek el!
Ha nem jössz,
ültess síromra fehér rózsa virágot!
Írd rá a fejfámra;
"Menyasszony sose lett
Egyedül nem akart élni
A halált várta,
mert neki már nem volt mit remélni!"
Szeretettel ölellek
drága Marci!
Rabe, 2013. 01.03.
"Szerelmem" Marcija
Igaz lehet talán?
De félek te más vagy!
Nem fogadnának be!
Nem illenénk össze...
Kósza szexre talán...
Egy felejthetetlen élményre
Az életem emlékezetes perceire
A fényre a méllysötétben
A csókra a meddőségben
Egy kézfogásra a félelemben
Egy ölelésre a reménytelenségben
Támaszként az életeben
Szerelmemnek a lelkemben
Izzó tűznek a szívemben
életemnek a világőrban
értelme Te lennél ...
Lehetnél ...
De nem kóborlok kósza fasszal
Nem bízok a reményben
Sajnos ...
Egyedül élek
Szívok, vérzek
Várok, tudod a gödörre,
mit megáshatnál.
Jajj Marci elraboltál ...
Szeretnélek ha szerethetnélek
Bár szerethetnélek
S te is engem ...
Vágy vagy, izzó, forró
A megváltás lehetnél
egy szerelemre éhezőnek.
De az ezer lakatból
Ezret más-más folyóba dobtam
Nem fogod megkeresni őket ...
Nem fogod megolajozni a sebeket ...
Nem ölelsz, védsz mint törött szárnyú madarat
Tudom, meg tudnád ezt tenni
De lehet, nem velem.
Hozzám türelem kell.
És az élettől egy nagy szerencse;
ez pedig;
Egymásnak legyünk rendelve!
Rabe, 2013. 01. 03.
Hit és kereszt
Talpam alatt megmozdult a föld
Én fizetem ezt a rohadt kört.
Hontalanul "szép" hazában
Taníttatva tudatlanul.
Ez a fiatal vér csak hordát követ
Csapodár, erkölcstelen, léha lét
Basszus, nekem ez kevés ...
Kell egy igaz hit,
Kell tán ismernem a múltunk
Hogy utat mutsson a jövő felé!
Remegő kezemet tápláló serleghez vezesse
Inogó lábamat az "életkeresztbe" vigye ...
Kell egy hit, kéne a remény
Hinnem kéne, hogy akad egy Tenyér
Mibe bele csaphatok egynagyot
és azt mondom a barátod vagyok.
Tenyér, mi tányér, táplál, etet
Tenyér mi véd, ha baj űz
Ököllé válik s hasít ...
Több tenyér van itt, velem.
De egy Tenyér kell
Mi ököl, pacsi, tányér, ölel!
Hinnem kell, hinnem kell ...
Nem adhatom fel!
A hitem nem apadhat el!
A lelkem nem adhatom el!
2 ft-ot érő szaros életem ...
Értéketlen, selejt vagyok.
De nem nekem!
Hinnem kell hogy jó felé ágazik a rossz út
Hogy lesz a végén egy kristályvizet adó kút
Egy patak langyos vízzel
Egy tányér tele ízzel
Egy nap tele színnel
Egy férfi tele szívvel!
Egy álom ami beteljesül
Egy óra mikor a kakas a trágyára ül
S fújja az én nótám
De nem az " ütött az órám"!
Az óra a rózsa nyílásának időponja
A szél fordulásának indulása
A remény igazzá válásának pillanata
Az élet beteljesülésének foganatja!
Kell hogy valaki felnézzen rám
Kell hogy tiszteljék a hitem
Kell hogy megértsék amit tettem
Elismerjék a munkám ...
Csak istenem mikor indulok be már?
Mikor jön el az én órám?
Mikor tör felszínre a fojtott erő?
Mikor viselik el a döntéseim súlyát?
Mikor repülhetek úgy hogy nem kell visszatérnem?
Elengedhetne a gyökér
had legyen belőlem törzs, ág, gally és ér, levél!
Virágozzak, teremjek, új életet teremtsek!?
Mikor születik a kakasom?
Mikor mászik arra a kurva dombra?
Aznap virradóra hol leszek vajon?
E világban? Ez életben?
Vagy egy másik dimenzióban?
Mondanátok angyalok he lennétek
Miért töltöm büntetésemet?
Az életem mint egy 2 csillagos luxus börtön
A napjaimat itthon töltöm.
De el kell higgyem
Meg kéne értenem ...
Azt hiszem ismernek kell a múltat
Reményt, megértést kapjak
Hogy e világi vagyok, hogy e világban maradjak!
S ne szakadjak részeimre;
Pusztító, érzelmes vízre
Lángoló, erős tűzre
Kevéske földre
Ábrándozó, csapongó levegőre
S sok-sok elfojtott szeretetre.
Rabe, 2013. 01. 03.
2013. január 1., kedd
...:S
Ilyen vacak szilvesztert és miattam volt szar :S Annyi a jó benne h a két barátnőm kedvesen és megértően tűrte hogy nekem milyen nyűgös, hisztis hangulatom van, hol sírtam hol befordultam. Nem volt sehol rockzene, a clubban se nagyon, pedig szokott. Néztem az állatkertet, amint mindenki kivéve aki kidőlt vagy hasonlóan merev mint én, esetleg szarul érezte magát..hogyan mulat. Olyan egyszerű lenne csak ilyen ribancnak lenni megrázza a seggét, a pali rámászik, eltelik fél perc már smárolnak.... És a csúnyább lányok is akik rázták magukat na jó van aki csak táncolt az általában egy időre kifogott valakit. Mi meg csak néztünk, röhögtünk, ránk dőlt a hangfal állvány meg ilyenek. Biztos velünk van a baj, legfőképp velem. Mért ilyenkor kell megjönnie h hülye legyek? Na és ott volt egy illető, akinél valamit érzek h talán érdeklődik irántam, a lányok szerint tuti, "mindig" a mosolyomért könyörög. De őrá is lecsaptak a csinos táncoslábú lányok, szal mindegy... Annyira nem voltam én odavaló. A koncert is szar volt, a bejutásom is. A himnuszt nem mondom már hol töltöttem, elég gáz xd. És nem akarok rajta lenni a képeken!!! BUÉK 2013! Hát én semmi változást nem érzek csak h fáradt vok és fáj a fejem. De remélem jobbat hoz! Csak sírnék, meg sírnék..
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)