" Szerelem és szeretet
A szerelem a szexualitáshoz és az erotikához erősen kapcsolódó érzelem. Szerelmesek csak akkor leszünk valakibe, ha tudatosan vagy tudat alatt kívánjuk a vele való nemi érintkezést.
A másrészt, a szerelem érzése kivétel nélkül minden esetben átmeneti érzés. Mindegy, hogy az ember kibe szerelmes, ha a kapcsolat elég hosszú ideig tart, előbb-utóbb csökken az érzés. Ez nem jelenti azt, hogy megszűnik a szeretet érzése, de azt igen, hogy a szerelem eksztázisa mindig elmúlik, a mézeshetek mindig véget érnek.
A szerelembe esés és az érzet elmúlásának jelenségét úgy érthetjük meg, ha megvizsgáljuk azt, amit a pszichiáterek az én határainak neveznek.
A csecsemő egynek érzékeli saját magát és az anyját, nincs számára különbség az én és a te között. Nincsenek határok, és nincsen elválasztás. Nincsen identitás.
Később a gyerek én-je lassan elválik a világtól. Éhes, és nem mindig kap enni azonnal. Vagy játszanak, de az anyjának nincs kedve játszani. Felfogja, hogy a vágyai nem feltétlenül azonosak anyja vágyaival. Ekkor érzi meg először az én fogalmát.
Megtanulja, hogy amikor a karja mozog, az ágy nem mozog vele, stb. - azaz szétválasztja magát és a világot. Az első életév végére tisztában van vele, hogy van saját keze-lába, neve, véleménye, érzelmei, gyomorfájása. Megtanulja saját méreteit és fizikai határait. E határok elmebeli ismeretét nevezzük az én határainak.
Az énhatárok kialakulásának folyamata belenyúlik a serdülő- és a felnőttkorba, bár a később kialakított határok inkább szellemi, semmint testi természetűek. Így a gyerek hatalmának határait két-három éves korában fogja föl. A kétéves gyerek önkényúrként próbál viselkedni (dackorszak). Hároméves korára pedig már kezelhetővé válik, elfogadta viszonylagos erőtlenségének valóságát. Bár a hároméves gyerek elfogadja hatalmának korlátait, olykor még évekig elmerülhet saját álomvilágában, ahol még mindig lehetséges, hogy ő mindenható. A lélek eme vetületét jól példázza a Superman alakja.
A kamaszkor közepére az ember már hellyel-közzel tisztában van vele, hogy egyén, testi és szellemi korlátok között létező, viszonylag erőtlen és törékeny organizmus, amely csak hasonló organizmusokkal együtt, csak a társadalomban életképes. A társadalmon belül egyéniségük elhatárolja őket, ha túlságosan nem is különbözteti meg.
Az emberek szeretnének kitörni egyéniségük fala mögül, s feloldódni egy olyan állapotban, amelyben eggyé lehetnek a külső világgal. Aki szerelmes lesz, az átmenetileg sikerre viszi ezt. A szerelemben az egyéniség falai leomlanak, és az egyéniség összeolvad egy másik ember egyéniségével. A szerelemben az ember nem terjeszti ki énje határait, ellenkezőleg, a határok átmenetileg összeomlanak.
Az én fölszabadulása, a szeretett emberrel való egyesülés adja a szerelem eksztázisát.
Az egybeolvadással egyidejűleg ismét átérezzük a mindenhatóság érzését. Hirtelen minden lehetségesnek látszik. A szeretett személlyel egyesülvén úgy érezzük, nincsen leküzdhetetlen akadály. A jövő könnyű lesz.
A valóság azonban betör a szerelembe.
A hétköznapokban megint kirajzolódik a két egyéniség - az egyik ezt akarja, a másik azt, stb.
Szívük mélyén mindketten keserűen felismerik, hogy nem egyek azzal, akit szeretnek, hogy a másiknak továbbra is megvannak a saját vágyai, kívánságai stb. amelyek különböznek az övéitől. Az én határai lassan ismét megjelennek, végül a két én ismét elválik egymástól, és a két ember szerelme véget ér. Ekkor kapcsolatuk vagy véget ér, vagy megkezdődik a valódi szeretet kapcsolatának kiépítése.
Amikor a szerelem véget ér, az ember rendszerint meglehetősen kiábrándultnak érzi magát, de nem érzi kiterjedtebbnek.
A valódi szeretet, mivel az „én” határainak kiterjesztése, fejleszti a lelket, a szerelem nem.
A szerelemnek nincs sok köze a tudatos lelki fejlődéshez. Valakibe beleszeretni akaratunktól független cselekvés, nem tudatos elhatározás kérdése.
Ha a szerelemben van célunk, az nem más, mint a magányérzet feloldása (és talán ennek biztosítása a házasság intézményével). Tény, hogy a szerelem állapotában az ember úgy érzi, eljutott azokba a lelki magasságokba, ahonnan lehetetlen és fölösleges is továbblépni; nem érzi szükségét a fejlődésnek, jól érzi magát ott, ahol van. A lélek békét élvez. Szerelmünk tárgyának esetében sem látjuk szükségesnek a lelki fejlődést, mindenben tökéletesnek tetszik. Minden hiba jelentéktelen apróság, mely csak tökélyét fokozza.
A valódi szeretet is módosítja az én határait, de úgy, hogy kiterjeszti azokat. Amikor az én határait a szeretet révén kiterjesztjük, mintegy a szeretett lény felé nyúlunk, mert lelki fejlődését szívünkön viseljük. Ehhez előbb meg kell szeretnünk őt, azaz vonzalmat kell éreznünk iránta, egy saját énünk határán kívül eső egyéniség iránt.
Ha valaki imádja a kertjét, rengeteget tanul belőle a természetről stb. sokkminden mást elhanyagol miatta. A kert ismerete s amit számára jelent, személyiségének részévé vált. Magába fogadta a kertet, s ezzel kiterjesztette énje határait.
A megszeretett személyeken keresztül fokozatosan így terjesztjük ki énünket az évek során, a külső világ részleteinek befogadásával. Így minél többet fogadunk be a külső világból, minél többet szeretünk, annál elmosódottabbá válik a határ az én és a külvilág között: azonosulunk a világgal. A folyamat révén pedig megtapasztalhatjuk azt az eksztázist, amely egyébként a szerelem következtében átmenetileg leomlott én-határok velejárója. A különbség csak annyi, hogy amíg a szerelemben a határok feloldása átmeneti és illuzórikus, s egyetlen személyre vonatkozik, addig az utóbbi esetben állandó és valós. Az eksztázis talán kevésbé drámai, mint a szerelem esetében, de sokkal tartósabb és kielégítőbb. A szerelem megjelenésekor fellépő csúcs-élmény és az Abraham Maslow által fennsík-élménynek nevezett érzés eltéréséről van itt szó. A fennsík-élmény nem pillanatnyi élmény: örökre megmarad.
A miszticizmus szerint a valóság egy. A misztikusok azt tartják, hogy téves a valóságnak az a felfogása, mely szerint a világban fellelhető jelenségek, csillagok, bolygók, fák, madarak, házak és jómagunk egymástól elhatárolt jelenségek. A hinduk és a buddhisták ezt a téves felfogást a maya névvel illetik. Azt tartják, hogy az én határainak feladása révén tapasztalható a valóság egysége, s nem tapasztalható az egység mindaddig, amíg az ember saját magát elhatárolt egységnek tekinti. A buddhisták ezért gyakran állítják, hogy a csecsemő - én-határainak kifejlődése előtt - helyesen látja a világot, míg a felnőtt már nem.
Azonban csak az adható föl, ami már megvan. Lehetséges, hogy az én határaival még nem rendelkező csecsemő közelebb van a valósághoz, mint szülei, de nélkülük életképtelen, bölcsességét pedig nem tudja közölni. Az én határainak feladásához csak a felnőttkoron áthaladva juthat el az ember. Az én határainak előbb meg kell keményedniük, hogy aztán ismét lágyabbá lehessenek. Az énnek előbb ki kell alakulnia, mielőtt felülkerekedhetne rajta az ember. Az utat nem lehet levágni. Az én-t meg kell találni, hogy el lehessen veszíteni.
Erre utalt Jézus is:
„Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Máté 18,3)
Összefoglalásképpen tehát megállapítható, hogy az én határaink átmeneti feloldódása a szerelemben egyfelől olyan kapcsolatokat teremthet, amelyekben később lehetőség nyílik az igazi szeretet gyakorlására, másfelől pedig kóstolót adhat abból a maradandó misztikus eksztázisból, amelyet a valódi szeretet egy életen át történő gyakorlása eredményezhet."
A másrészt, a szerelem érzése kivétel nélkül minden esetben átmeneti érzés. Mindegy, hogy az ember kibe szerelmes, ha a kapcsolat elég hosszú ideig tart, előbb-utóbb csökken az érzés. Ez nem jelenti azt, hogy megszűnik a szeretet érzése, de azt igen, hogy a szerelem eksztázisa mindig elmúlik, a mézeshetek mindig véget érnek.
A szerelembe esés és az érzet elmúlásának jelenségét úgy érthetjük meg, ha megvizsgáljuk azt, amit a pszichiáterek az én határainak neveznek.
A csecsemő egynek érzékeli saját magát és az anyját, nincs számára különbség az én és a te között. Nincsenek határok, és nincsen elválasztás. Nincsen identitás.
Később a gyerek én-je lassan elválik a világtól. Éhes, és nem mindig kap enni azonnal. Vagy játszanak, de az anyjának nincs kedve játszani. Felfogja, hogy a vágyai nem feltétlenül azonosak anyja vágyaival. Ekkor érzi meg először az én fogalmát.
Megtanulja, hogy amikor a karja mozog, az ágy nem mozog vele, stb. - azaz szétválasztja magát és a világot. Az első életév végére tisztában van vele, hogy van saját keze-lába, neve, véleménye, érzelmei, gyomorfájása. Megtanulja saját méreteit és fizikai határait. E határok elmebeli ismeretét nevezzük az én határainak.
Az énhatárok kialakulásának folyamata belenyúlik a serdülő- és a felnőttkorba, bár a később kialakított határok inkább szellemi, semmint testi természetűek. Így a gyerek hatalmának határait két-három éves korában fogja föl. A kétéves gyerek önkényúrként próbál viselkedni (dackorszak). Hároméves korára pedig már kezelhetővé válik, elfogadta viszonylagos erőtlenségének valóságát. Bár a hároméves gyerek elfogadja hatalmának korlátait, olykor még évekig elmerülhet saját álomvilágában, ahol még mindig lehetséges, hogy ő mindenható. A lélek eme vetületét jól példázza a Superman alakja.
A kamaszkor közepére az ember már hellyel-közzel tisztában van vele, hogy egyén, testi és szellemi korlátok között létező, viszonylag erőtlen és törékeny organizmus, amely csak hasonló organizmusokkal együtt, csak a társadalomban életképes. A társadalmon belül egyéniségük elhatárolja őket, ha túlságosan nem is különbözteti meg.
Az emberek szeretnének kitörni egyéniségük fala mögül, s feloldódni egy olyan állapotban, amelyben eggyé lehetnek a külső világgal. Aki szerelmes lesz, az átmenetileg sikerre viszi ezt. A szerelemben az egyéniség falai leomlanak, és az egyéniség összeolvad egy másik ember egyéniségével. A szerelemben az ember nem terjeszti ki énje határait, ellenkezőleg, a határok átmenetileg összeomlanak.
Az én fölszabadulása, a szeretett emberrel való egyesülés adja a szerelem eksztázisát.
Az egybeolvadással egyidejűleg ismét átérezzük a mindenhatóság érzését. Hirtelen minden lehetségesnek látszik. A szeretett személlyel egyesülvén úgy érezzük, nincsen leküzdhetetlen akadály. A jövő könnyű lesz.
A valóság azonban betör a szerelembe.
A hétköznapokban megint kirajzolódik a két egyéniség - az egyik ezt akarja, a másik azt, stb.
Szívük mélyén mindketten keserűen felismerik, hogy nem egyek azzal, akit szeretnek, hogy a másiknak továbbra is megvannak a saját vágyai, kívánságai stb. amelyek különböznek az övéitől. Az én határai lassan ismét megjelennek, végül a két én ismét elválik egymástól, és a két ember szerelme véget ér. Ekkor kapcsolatuk vagy véget ér, vagy megkezdődik a valódi szeretet kapcsolatának kiépítése.
Amikor a szerelem véget ér, az ember rendszerint meglehetősen kiábrándultnak érzi magát, de nem érzi kiterjedtebbnek.
A valódi szeretet, mivel az „én” határainak kiterjesztése, fejleszti a lelket, a szerelem nem.
A szerelemnek nincs sok köze a tudatos lelki fejlődéshez. Valakibe beleszeretni akaratunktól független cselekvés, nem tudatos elhatározás kérdése.
Ha a szerelemben van célunk, az nem más, mint a magányérzet feloldása (és talán ennek biztosítása a házasság intézményével). Tény, hogy a szerelem állapotában az ember úgy érzi, eljutott azokba a lelki magasságokba, ahonnan lehetetlen és fölösleges is továbblépni; nem érzi szükségét a fejlődésnek, jól érzi magát ott, ahol van. A lélek békét élvez. Szerelmünk tárgyának esetében sem látjuk szükségesnek a lelki fejlődést, mindenben tökéletesnek tetszik. Minden hiba jelentéktelen apróság, mely csak tökélyét fokozza.
A valódi szeretet is módosítja az én határait, de úgy, hogy kiterjeszti azokat. Amikor az én határait a szeretet révén kiterjesztjük, mintegy a szeretett lény felé nyúlunk, mert lelki fejlődését szívünkön viseljük. Ehhez előbb meg kell szeretnünk őt, azaz vonzalmat kell éreznünk iránta, egy saját énünk határán kívül eső egyéniség iránt.
Ha valaki imádja a kertjét, rengeteget tanul belőle a természetről stb. sokkminden mást elhanyagol miatta. A kert ismerete s amit számára jelent, személyiségének részévé vált. Magába fogadta a kertet, s ezzel kiterjesztette énje határait.
A megszeretett személyeken keresztül fokozatosan így terjesztjük ki énünket az évek során, a külső világ részleteinek befogadásával. Így minél többet fogadunk be a külső világból, minél többet szeretünk, annál elmosódottabbá válik a határ az én és a külvilág között: azonosulunk a világgal. A folyamat révén pedig megtapasztalhatjuk azt az eksztázist, amely egyébként a szerelem következtében átmenetileg leomlott én-határok velejárója. A különbség csak annyi, hogy amíg a szerelemben a határok feloldása átmeneti és illuzórikus, s egyetlen személyre vonatkozik, addig az utóbbi esetben állandó és valós. Az eksztázis talán kevésbé drámai, mint a szerelem esetében, de sokkal tartósabb és kielégítőbb. A szerelem megjelenésekor fellépő csúcs-élmény és az Abraham Maslow által fennsík-élménynek nevezett érzés eltéréséről van itt szó. A fennsík-élmény nem pillanatnyi élmény: örökre megmarad.
A miszticizmus szerint a valóság egy. A misztikusok azt tartják, hogy téves a valóságnak az a felfogása, mely szerint a világban fellelhető jelenségek, csillagok, bolygók, fák, madarak, házak és jómagunk egymástól elhatárolt jelenségek. A hinduk és a buddhisták ezt a téves felfogást a maya névvel illetik. Azt tartják, hogy az én határainak feladása révén tapasztalható a valóság egysége, s nem tapasztalható az egység mindaddig, amíg az ember saját magát elhatárolt egységnek tekinti. A buddhisták ezért gyakran állítják, hogy a csecsemő - én-határainak kifejlődése előtt - helyesen látja a világot, míg a felnőtt már nem.
Azonban csak az adható föl, ami már megvan. Lehetséges, hogy az én határaival még nem rendelkező csecsemő közelebb van a valósághoz, mint szülei, de nélkülük életképtelen, bölcsességét pedig nem tudja közölni. Az én határainak feladásához csak a felnőttkoron áthaladva juthat el az ember. Az én határainak előbb meg kell keményedniük, hogy aztán ismét lágyabbá lehessenek. Az énnek előbb ki kell alakulnia, mielőtt felülkerekedhetne rajta az ember. Az utat nem lehet levágni. Az én-t meg kell találni, hogy el lehessen veszíteni.
Erre utalt Jézus is:
„Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Máté 18,3)
Összefoglalásképpen tehát megállapítható, hogy az én határaink átmeneti feloldódása a szerelemben egyfelől olyan kapcsolatokat teremthet, amelyekben később lehetőség nyílik az igazi szeretet gyakorlására, másfelől pedig kóstolót adhat abból a maradandó misztikus eksztázisból, amelyet a valódi szeretet egy életen át történő gyakorlása eredményezhet."
"
Párválasztás
Könnyű azt szeretni, akivel csak ünnepnapokat élünk meg, a szeretet igazi próbája viszont az, hogy tudjuk-e kitartóan és hűségesen szeretni azokat akikkel naponta együtt vagyunk, együtt élünk, akik naponta ütközési felületet jelentenek számunkra.
Természetes, hogy sokkal szebbnek, ígéretesebbnek tűnik egy olyan kapcsolat, amelyben csak ünnepnapok vannak, amelyben nem kell szembenézni a hétköznapok szürkeségével, amelyben nem kell belenézni naponta a másik által tartott tükörbe. A ritkább találkozások alatt könnyebb hosszabb ideig megőrizni az illúziókat, míg a mindennapi együttélésben kénytelenek vagyunk a realitások talajára helyezkedni.
Az élet folyamán nem szokott azonos lenni két ember lelki - szellemi fejlődésének üteme. Még a legösszeszokottabbak is, csak egy bizonyos szintig képesek azonosulni egymással.
Előfordul, hogy a szülők más szemmel nézik gyermekük választottját, mint a gyermek. Ez természetes! A szülő azt látja, hogy veszít, a gyermek pedig azt, hogy nyer! És ez így is van.
A szülőnek nem szabad átlépnie saját szabadságkörét. A gyermeknek joga van arra, hogy mint felnőtt ember eldöntse saját sorsát. Ebbe még Isten sem szól bele úgy, hogy gátolja őt. Hát akkor hogyan szólhatnak bele a szülők?
A gyermek akkor jó gyermeke szüleinek, ha tanácsot kér tőlük, tanácsukat átgondolja, és nem az ő tanácsuk miatt, hanem saját belátása szerint dönt a maga életéről.
Ha a szülő valóban szereti gyermekét, akkor úgy fogadja el, amilyen, és a jövendőbelijét is olyannak fogadja el, amilyen! Ha nem ezt teszi, akkor sem gyermekét, sem jövendőbelijét nem szereti, hanem csak önmagát.
Természetes, hogy sokkal szebbnek, ígéretesebbnek tűnik egy olyan kapcsolat, amelyben csak ünnepnapok vannak, amelyben nem kell szembenézni a hétköznapok szürkeségével, amelyben nem kell belenézni naponta a másik által tartott tükörbe. A ritkább találkozások alatt könnyebb hosszabb ideig megőrizni az illúziókat, míg a mindennapi együttélésben kénytelenek vagyunk a realitások talajára helyezkedni.
Az élet folyamán nem szokott azonos lenni két ember lelki - szellemi fejlődésének üteme. Még a legösszeszokottabbak is, csak egy bizonyos szintig képesek azonosulni egymással.
Előfordul, hogy a szülők más szemmel nézik gyermekük választottját, mint a gyermek. Ez természetes! A szülő azt látja, hogy veszít, a gyermek pedig azt, hogy nyer! És ez így is van.
A szülőnek nem szabad átlépnie saját szabadságkörét. A gyermeknek joga van arra, hogy mint felnőtt ember eldöntse saját sorsát. Ebbe még Isten sem szól bele úgy, hogy gátolja őt. Hát akkor hogyan szólhatnak bele a szülők?
A gyermek akkor jó gyermeke szüleinek, ha tanácsot kér tőlük, tanácsukat átgondolja, és nem az ő tanácsuk miatt, hanem saját belátása szerint dönt a maga életéről.
Ha a szülő valóban szereti gyermekét, akkor úgy fogadja el, amilyen, és a jövendőbelijét is olyannak fogadja el, amilyen! Ha nem ezt teszi, akkor sem gyermekét, sem jövendőbelijét nem szereti, hanem csak önmagát.
Szeressük önmagunkat is.
„Szeresd embertársadat mint saját magadat”. (Máté 22,37)
Ebből a Jézusi parancsból következik, hogy szeressük, becsüljük önmagunkat.
Ez a felszólítás sokak számára meghökkentő, sőt visszatetsző. Miért?
Mit jelent az a szó, hogy: önszeretet?
Önszeretet, önzés, felfuvalkodottság. Sokunkban azonnal hozzákapcsoló-dik a "fújj", a negatív jelentés. Sokunkat arra tanítottak, hogy az "öndicséret büdös", ezért nem is merünk igazán és nyíltan örülni a teljesítményeinknek. Nem merjük kimondani, hogy időnként jól esik a tükörbe nézni, büszkék vagyunk valamilyen teljesítményünkre, úgy érezzük, hogy megérdemeljük saját magunk dicséretét és nagyrabecsü-lését.
Önszeretet nélkül nincs reális önismeret.
Mindenki tudja, milyen kellemetlen együtt lenni valakivel, akit nem szeret. Alig várja, hogy elmehessen. Ugyanilyen kellemetlen együtt lenni saját magammal, ha történetesen én is abba a csoportba tartozok, akit nem szeretek. Csakhogy ilyenkor elmenekülni sem tudok a saját társaságomból. Mivel fizikailag össze vagyok magammal kötve, azzal az emberrel, akit nem tartok sokra, ezért csak lelkileg tudok kereket oldani. Sokan az alkoholba, kábítószerbe menekülnek.
Csak ha szeretem, becsülöm önmagamat, akkor lehetek kiegyensúlyozott, békés, elégedett, boldog! Az önszeretet a lelki egészség alapköve!
Ha nem érzem jól magam a saját bőrömben, akkor nem érzem jól magam a világban sem. Rendkívül fontos, hogy szeressük önmagunkat.
Semmi sem akadályozza jobban lelki egészségünket, társadalmunk egészségét és Istennel való kapcsolatunkat, mint az a tudat, hogy értéktelenek és nemkívánatosak vagyunk, szeretetre méltatlanok.
Az önszeretet az önmagunk iránti gondoskodást, tiszteletet és felelősséget, valamint önmagunk ismeretét is jelenti. Ne keverjük azonban az önszeretetet az önzéssel, az önközpontúsággal.
Önmagunk iránti érzésünk hatalmas hajtóerő. Ettől függ, mi minden történik velünk. Azzá válunk, amilyennek gondoljuk magunkat.
Minden olyasmi, ami önértékelésünket növeli, növeli teljesítményünket is. Minden olyasmi, ami önértékelésünket csökkenti, lerontja teljesítményünket. Többet hibázunk, rossz kedvűek leszünk stb.
Ez a felszólítás sokak számára meghökkentő, sőt visszatetsző. Miért?
Mit jelent az a szó, hogy: önszeretet?
Önszeretet, önzés, felfuvalkodottság. Sokunkban azonnal hozzákapcsoló-dik a "fújj", a negatív jelentés. Sokunkat arra tanítottak, hogy az "öndicséret büdös", ezért nem is merünk igazán és nyíltan örülni a teljesítményeinknek. Nem merjük kimondani, hogy időnként jól esik a tükörbe nézni, büszkék vagyunk valamilyen teljesítményünkre, úgy érezzük, hogy megérdemeljük saját magunk dicséretét és nagyrabecsü-lését.
Önszeretet nélkül nincs reális önismeret.
Mindenki tudja, milyen kellemetlen együtt lenni valakivel, akit nem szeret. Alig várja, hogy elmehessen. Ugyanilyen kellemetlen együtt lenni saját magammal, ha történetesen én is abba a csoportba tartozok, akit nem szeretek. Csakhogy ilyenkor elmenekülni sem tudok a saját társaságomból. Mivel fizikailag össze vagyok magammal kötve, azzal az emberrel, akit nem tartok sokra, ezért csak lelkileg tudok kereket oldani. Sokan az alkoholba, kábítószerbe menekülnek.
Csak ha szeretem, becsülöm önmagamat, akkor lehetek kiegyensúlyozott, békés, elégedett, boldog! Az önszeretet a lelki egészség alapköve!
Ha nem érzem jól magam a saját bőrömben, akkor nem érzem jól magam a világban sem. Rendkívül fontos, hogy szeressük önmagunkat.
Semmi sem akadályozza jobban lelki egészségünket, társadalmunk egészségét és Istennel való kapcsolatunkat, mint az a tudat, hogy értéktelenek és nemkívánatosak vagyunk, szeretetre méltatlanok.
Az önszeretet az önmagunk iránti gondoskodást, tiszteletet és felelősséget, valamint önmagunk ismeretét is jelenti. Ne keverjük azonban az önszeretetet az önzéssel, az önközpontúsággal.
Önmagunk iránti érzésünk hatalmas hajtóerő. Ettől függ, mi minden történik velünk. Azzá válunk, amilyennek gondoljuk magunkat.
Minden olyasmi, ami önértékelésünket növeli, növeli teljesítményünket is. Minden olyasmi, ami önértékelésünket csökkenti, lerontja teljesítményünket. Többet hibázunk, rossz kedvűek leszünk stb.
Nem szívesen tartjuk magunkat fontosnak, mert ez bizonyos felelősségvállalásra késztet. Ha önmagunkat jelentéktelennek tartjuk, nem lehetünk felelősek a történelemért, a politikáért, a gazdasági helyzet alakulásáért.
Sokunkban van az az érzés, hogy nemkívánatos, nem méltó szeretetre, hogy jelentéktelen. Tanuljuk meg, hogy fontosak vagyunk, és hogy szeretnek minket. S lehetőségeinkhez képest tanítsunk meg másokat is arra, mennyire fontosak, és szeretetre méltóak.
Az önmegismerés és változtatás lehetőségének előfeltétele önmagunk szeretetteljes elfogadása.
Az elutasítás, a tagadás nem lehet kiindulópontja semmilyen konstruktív megismerésnek és fejlődésnek - csak rosszkedvet szül.
Önmagunkon változtatni csak az elfogadáson belül lehetséges.
Az "elfogadás" nem jelent sem belenyugvást abba, amibe nem lehet belenyugodni, sem kritikátlanságot. Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent, a valóság tiszteletét, legyen az bármilyen, talán éppen olyan, hogy változtatni akarunk rajta. Az elfogadás tehát megismerést eredményez, és éppen ezért válhat a továbblépés kiindulópontjává.
Mint ahogy a gyermekeinken is sok mindent faraghatunk, nevelhetünk, kritizálhatjuk azt, ami nem tetsző nekünk - de csak az elfogadáson belül. Akkor egy gyerek mindent kibír, és változik is. De ha megtagadjuk vele a közösséget, ha kirekesztjük a szeretetünkből - akkor tönkremegy. Így vagyunk önmagunkkal is.
Csak akkor meríthetünk bátorságot ahhoz, hogy őszintén szembenézzünk önmagunkkal, ha el tudjuk fogadni magunkat. Összes fájó, kedvezőtlen, nemegyszer rossz tulajdonságunkkal együtt. Ám ezen belül - és csak ezen az elfogadáson belül - megkísérelhetjük, hogy pánik és hisztéria nélkül - változtatni próbáljunk magunkon.
Önmagunk vállalása híján még a szembenézésig sem juthatunk el, inkább becsapjuk magunkat. És az ember olyan könnyen hazudik önmagának, nem kell félnie a leleplezéstől.
A szelídségen belüli szigorúság nehéz műfaját kellene művelnünk: önmagunk szelíd elfogadásán belül a szigorú törekvést, hogy változtas-sunk azon, amin érdemes változtatni.
Ha nyíltan szembenézünk erényeinkkel és gyarlóságainkkal, akkor tudunk változtatni magunkon.
Ha nincs megelégedve magával az ember, az általában letöri, utálkozik, dühös saját magára. Pedig: az elégedetlenség és a harag azt jelenti, hogy valami nem úgy van, ahogy szeretném, hogy legyen. Azaz: felismertem, hogy van egy távolság aközött, ami most vagyok, és amivé igényeim szerint válnom kellene. Ez persze a felismerés pillanatában kellemetlen.
De a felismerés nélkül nincs fejlődés. Ez az egész út első lépése. Ez a hajtóerő, amitől hajlandó vagyok elővenni az önfegyelmemet, vagy többet dolgozni, vagy szembenézni valamikellemetlen tulajdonságommal.
Az önjavító mechanizmus csak akkor indul be, ha elfogadjuk, hogy valami nem stimmel. Ha állandóan azt hisszük, hogy minden rendben van velünk, képtelenek vagyunk változtatni azon, ami bennünk rossz. Ha pedig felismertem, hogy valami nem úgy van, mint szeretném, az az első érzelmi kellemetlenség után már átmegy az üzleti életben is használatos megoldási manőverbe. Megállapítom, hogy mi a baj, mi az oka, mit tehetek a megoldására, rövid- közép- és hosszútávon.
Vagy ha olyan dologba botlok bele saját magammal kapcsolatban, amit valószínűleg nem tudok kiküszöbölni az alkatomnál, eddigi élettapasztala-taimnál, alapreakcióimnál fogva, akkor megtervezem, hogy hogyan éljek együtt a hiányosságommal.
Önszeretet = önnevelés
Ha tudom valaminek az okát, akkor értem, hogy miért alakult ki olyanra, amilyen lett. Az önszeretet esetében ez annyit tesz, hogy látom saját magamat, mintegy perspektívából tudom szemlélni a saját fejlődésem útját, így természetes, hogy hibázom, hasraesek, hülye vagyok, hiszen tanulni csakis a hibákból lehet. A saját hibáinkból!
Téves az az állítás, hogy más hibáiból tanul az okos. Ilyen nincs.
Érzelmileg és értelmileg is meg kell tapasztalnom valamit, hogy igazán jelentéssel bírjon a számomra, abból tudok igazán tanulni.
A saját tanulnivalóim a saját utamon adódnak, abban pedig részt kell venni.
Úgy kell szeretnünk magunkat, mintha a saját magunk egyetlen gyereke lennénk. Az az egyetlen gyerek aki csak ritkán tiszta, jólfésült és kellemes. Sokszor gond van vele, mégis szereti az ember. És ha hasraesik, az ölébe veszi, ahelyett, hogy jól behúzna neki egyet ráadásként. Merthogy tudom, hogy nem hülye, csak kicsi, most tanul mozogni, majd ha nagy lesz, nem esik hasra annyit. Együttérzéssel szemlélem a dolgait, átérezve, hogy a fejlődés bizony nehéz dolog. Megvigasztalom, ha kell, és vigyázok rá, felelősséget vállalok a testi és lelki jóllétéért.
Ilyen az önszeretet. Felelősséggel és együttérzéssel ölbe venni saját magunkat. Örülni, ha sikerül valami, s biztonságot nyújtani, ha nem, hogy fel tudjon megint kelni, és tanulhasson tovább az a gyerek, azaz önmagam.
Persze, hogy az ember nincs teljes mértékben megelégedve magával. De a gyerek analógiát véve alapul, azért még nem dobja ki a kölykét, mert nem tud rendesen enni az asztalnál, hanem megtanítja rá.
Azért, mert nem tetszik valamilyen tulajdonságom, még nem vetem meg magam, hanem szeretettel nevelgetem - magamat.
Senki, se gyerek, se felnőtt nem fog megváltozni, ha nem tudja, hogy alapvetően szeretik és elfogadják.
Ez az egész lényege. Addig nincs szó változásról, csak idomításról. Ez utóbbi tanult viselkedésforma, kizárólag kívülről szabályozódik. Ha jelen van a normaadó, betartja az ember a dolgot, amint pedig a norma(adó) kimegy a szobából, esze ágában sincs. Nem belülről jön a dolog. Csak a szeretet talaján válik valami belsővé.
Krisztus felkarolta a bűnöst, és nem kárhoztatta. Mivel mással sem szabad azt tennünk, amit saját magunkkal nem tennénk, azt a bűnöst is fel kell karolnunk, aki nem más, mint mi magunk. Szeretettel javítjuk, gyűlölettel rontjuk önmagunkat is.
Ebből a tágabb perspektívából pedig látom azt is, hogy a nagy egész, az Isteni Terv részeként teszem mindezt, hogy része vagyok a Teremtésnek, és ezért tiszteletet érdemlek.
Szeretem magamban azt, aki teremtett, merthogy bennem van."
Sokunkban van az az érzés, hogy nemkívánatos, nem méltó szeretetre, hogy jelentéktelen. Tanuljuk meg, hogy fontosak vagyunk, és hogy szeretnek minket. S lehetőségeinkhez képest tanítsunk meg másokat is arra, mennyire fontosak, és szeretetre méltóak.
Az önmegismerés és változtatás lehetőségének előfeltétele önmagunk szeretetteljes elfogadása.
Az elutasítás, a tagadás nem lehet kiindulópontja semmilyen konstruktív megismerésnek és fejlődésnek - csak rosszkedvet szül.
Önmagunkon változtatni csak az elfogadáson belül lehetséges.
Az "elfogadás" nem jelent sem belenyugvást abba, amibe nem lehet belenyugodni, sem kritikátlanságot. Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent, a valóság tiszteletét, legyen az bármilyen, talán éppen olyan, hogy változtatni akarunk rajta. Az elfogadás tehát megismerést eredményez, és éppen ezért válhat a továbblépés kiindulópontjává.
Mint ahogy a gyermekeinken is sok mindent faraghatunk, nevelhetünk, kritizálhatjuk azt, ami nem tetsző nekünk - de csak az elfogadáson belül. Akkor egy gyerek mindent kibír, és változik is. De ha megtagadjuk vele a közösséget, ha kirekesztjük a szeretetünkből - akkor tönkremegy. Így vagyunk önmagunkkal is.
Csak akkor meríthetünk bátorságot ahhoz, hogy őszintén szembenézzünk önmagunkkal, ha el tudjuk fogadni magunkat. Összes fájó, kedvezőtlen, nemegyszer rossz tulajdonságunkkal együtt. Ám ezen belül - és csak ezen az elfogadáson belül - megkísérelhetjük, hogy pánik és hisztéria nélkül - változtatni próbáljunk magunkon.
Önmagunk vállalása híján még a szembenézésig sem juthatunk el, inkább becsapjuk magunkat. És az ember olyan könnyen hazudik önmagának, nem kell félnie a leleplezéstől.
A szelídségen belüli szigorúság nehéz műfaját kellene művelnünk: önmagunk szelíd elfogadásán belül a szigorú törekvést, hogy változtas-sunk azon, amin érdemes változtatni.
Ha nyíltan szembenézünk erényeinkkel és gyarlóságainkkal, akkor tudunk változtatni magunkon.
Ha nincs megelégedve magával az ember, az általában letöri, utálkozik, dühös saját magára. Pedig: az elégedetlenség és a harag azt jelenti, hogy valami nem úgy van, ahogy szeretném, hogy legyen. Azaz: felismertem, hogy van egy távolság aközött, ami most vagyok, és amivé igényeim szerint válnom kellene. Ez persze a felismerés pillanatában kellemetlen.
De a felismerés nélkül nincs fejlődés. Ez az egész út első lépése. Ez a hajtóerő, amitől hajlandó vagyok elővenni az önfegyelmemet, vagy többet dolgozni, vagy szembenézni valamikellemetlen tulajdonságommal.
Az önjavító mechanizmus csak akkor indul be, ha elfogadjuk, hogy valami nem stimmel. Ha állandóan azt hisszük, hogy minden rendben van velünk, képtelenek vagyunk változtatni azon, ami bennünk rossz. Ha pedig felismertem, hogy valami nem úgy van, mint szeretném, az az első érzelmi kellemetlenség után már átmegy az üzleti életben is használatos megoldási manőverbe. Megállapítom, hogy mi a baj, mi az oka, mit tehetek a megoldására, rövid- közép- és hosszútávon.
Vagy ha olyan dologba botlok bele saját magammal kapcsolatban, amit valószínűleg nem tudok kiküszöbölni az alkatomnál, eddigi élettapasztala-taimnál, alapreakcióimnál fogva, akkor megtervezem, hogy hogyan éljek együtt a hiányosságommal.
Önszeretet = önnevelés
Ha tudom valaminek az okát, akkor értem, hogy miért alakult ki olyanra, amilyen lett. Az önszeretet esetében ez annyit tesz, hogy látom saját magamat, mintegy perspektívából tudom szemlélni a saját fejlődésem útját, így természetes, hogy hibázom, hasraesek, hülye vagyok, hiszen tanulni csakis a hibákból lehet. A saját hibáinkból!
Téves az az állítás, hogy más hibáiból tanul az okos. Ilyen nincs.
Érzelmileg és értelmileg is meg kell tapasztalnom valamit, hogy igazán jelentéssel bírjon a számomra, abból tudok igazán tanulni.
A saját tanulnivalóim a saját utamon adódnak, abban pedig részt kell venni.
Úgy kell szeretnünk magunkat, mintha a saját magunk egyetlen gyereke lennénk. Az az egyetlen gyerek aki csak ritkán tiszta, jólfésült és kellemes. Sokszor gond van vele, mégis szereti az ember. És ha hasraesik, az ölébe veszi, ahelyett, hogy jól behúzna neki egyet ráadásként. Merthogy tudom, hogy nem hülye, csak kicsi, most tanul mozogni, majd ha nagy lesz, nem esik hasra annyit. Együttérzéssel szemlélem a dolgait, átérezve, hogy a fejlődés bizony nehéz dolog. Megvigasztalom, ha kell, és vigyázok rá, felelősséget vállalok a testi és lelki jóllétéért.
Ilyen az önszeretet. Felelősséggel és együttérzéssel ölbe venni saját magunkat. Örülni, ha sikerül valami, s biztonságot nyújtani, ha nem, hogy fel tudjon megint kelni, és tanulhasson tovább az a gyerek, azaz önmagam.
Persze, hogy az ember nincs teljes mértékben megelégedve magával. De a gyerek analógiát véve alapul, azért még nem dobja ki a kölykét, mert nem tud rendesen enni az asztalnál, hanem megtanítja rá.
Azért, mert nem tetszik valamilyen tulajdonságom, még nem vetem meg magam, hanem szeretettel nevelgetem - magamat.
Senki, se gyerek, se felnőtt nem fog megváltozni, ha nem tudja, hogy alapvetően szeretik és elfogadják.
Ez az egész lényege. Addig nincs szó változásról, csak idomításról. Ez utóbbi tanult viselkedésforma, kizárólag kívülről szabályozódik. Ha jelen van a normaadó, betartja az ember a dolgot, amint pedig a norma(adó) kimegy a szobából, esze ágában sincs. Nem belülről jön a dolog. Csak a szeretet talaján válik valami belsővé.
Krisztus felkarolta a bűnöst, és nem kárhoztatta. Mivel mással sem szabad azt tennünk, amit saját magunkkal nem tennénk, azt a bűnöst is fel kell karolnunk, aki nem más, mint mi magunk. Szeretettel javítjuk, gyűlölettel rontjuk önmagunkat is.
Ebből a tágabb perspektívából pedig látom azt is, hogy a nagy egész, az Isteni Terv részeként teszem mindezt, hogy része vagyok a Teremtésnek, és ezért tiszteletet érdemlek.
Szeretem magamban azt, aki teremtett, merthogy bennem van."
Forrás :http://www.szeretet.info.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=113&Itemid=150
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése